“Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Subscribe now

Kegyelem, irgalom és békesség nektek, Istentől a mi Atyánktól, és az Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Szeretett testvéreim az Úrban! A mai nap evangéliumában Jézus és a tanítványok már úton vannak Jeruzsálem felé, és még éppen a jeruzsálemi bevonulás és történések előtt állnak.

Jézus az elhangzott példázatban két emberről beszél nekünk. Két emberről, akik ugyanabba a templomba mentek imádkozni: egy farizeus és egy vámszedő.

Kik a farizeusok? A Jézus korabeli zsidóság egyik fontos irányzata és “pártja” voltak. Nevük eredetileg azt jelentette: az elkülönültek. A farizeusokat a többi zsidótól a zsidó törvény szigorú értelmezése és annak szigorú megtartása különböztette meg. Ahogyan itt el is hangzik, a farizeusok például hetente kétszer böjtöltek. Ez messze meghaladta az évente előírt böjtöt.

Miért érdekes, hogy a másik ember vámszedő volt? Annak idején, mielőtt még a NAV működött volna, a rómaiak a legtöbbet ígérőnek adták a vámok beszedésének jogát, lehetővé téve a helyi vámszedők számára, hogy a beszedett adóra felárat számítsanak fel. A vámszedők rendszerint visszaéltek ezzel a gyakorlattal, és általában tisztességtelennek, árulónak és bűnösnek tekintették őket.

Kiknek címezte Jézus ezt a példabeszédet? Azoknak, akik elbizakodottak voltak, igaznak tartották magukat, és másokat megvetettek. Aki önmagukban bíztak. Akik azt hitték, hogy életük Isten előtt elfogadható.

Igaznak tartották magukat. Az eredeti görög kifejezés ugyanabból a görög szótőből származik, mint a “megigazítani”.

“A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.”

A farizeus “nem olyan, mint a többi ember”. A gőg és a büszkeség szava ez. Ágoston szerint “Nem Istenhez akart imádkozni, hanem önmagát magasztalni”1.

A vámszedő ebben a versben a többi bűnössel kerül egy kategóriába gyűlölt foglalkozása miatt. A farizeus kiemeli, hogy heti kétszer böjtöl. Ezt az Ószövetség nem követelte meg.

“A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

Felismeri Isten előtti elégtelenségét és méltatlanságát. Nem dicsekedni jött. Nem azért jött, hogy jól érezze magát. Olyan Istent keres, aki megmenti, nem pedig elítéli.

Ezek után Jézus azt mondja, hogy a vámszedő “megigazulva ment haza”.

Megigazítani annyit jelent, mint igaznak nyilvánítani, és ezáltal Isten előtt elfogadhatónak nyilvánítani.

“Aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Csak az alázatos ember fog Isten bocsánatáért imádkozni, és csak ő fogadja el azt (Péld 15:33; 16:18).

Vegyük górcső alá a farizeust. Ha csak a cselekedeteit nézzük, valóban példás életet látunk: böjtöl, tizedet ad, kerüli a nyilvánvaló bűnöket, és még hálát is ad Istennek. Nem könnyű volna rá azt mondani, hogy rossz ember.

Sőt, a világ szemében valószínűleg éppen ellenkezőleg: tisztességes, vallásos és példamutató ember. És ő maga is így látja önmagát.

De miért ad hálát Istennek? Azért, mert Isten kegyelméből ilyen életet élhet? Nem. Azért, mert különbnek tartja magát másoknál.

A farizeus imádságának középpontjában végül nem Isten áll, hanem önmaga.

És itt értjük meg, mi a farizeus valódi problémája: nem az, hogy túl sok jót tett, hanem az, hogy a jótetteiből igazságot csinált Isten előtt.

A farizeus cselekedetei valóban jók, de az embernek az ezekbe vetett bizalma teszi őt hamissá.

A jó cselekedetek önmagukban nem válnak rosszá. A böjt nem rossz. A tizedadás nem rossz. Az erkölcsös élet nem rossz. A probléma ott kezdődik, amikor az ember kezdi elhinni, hogy Isten tartozik neki a jó cselekedeteiért. Hogy Isten előtt ezekre támaszkodhat.

A példázat tehát nem elsősorban a büszkeségről és az alázatról szól, hanem az igazságról: honnan van az az igazság, amelyben az ember Isten előtt állhat?

És most nézzük meg a másik embert, a vámszedőt. Ő távol áll. Még szemét sem meri az égre emelni. A mellét veri. A mell verése a szomorúság, a töredelem, a bánat külső jele volt. És ezt mondja: “Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

A farizeus hosszú listát tud felsorolni a saját jó cselekedeteiről. A vámszedőnek ezzel szemben nincs mit felmutatnia. Nem sorolja, hogy mennyit böjtölt. Nem mondja, hogy mennyi jót tett. Nem hasonlítja magát senkihez.

Csak ennyit mond: “Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

Felismeri Isten előtti elégtelenségét és méltatlanságát. Ezt hívjuk töredelemnek.

“A töredelem a lelkiismeret igaz rettegése, amely hiszi, hogy Isten haragszik a bűn miatt, és fájlalja, hogy vétkezett. Ez a töredelem akkor következik be, amikor Isten igéje ránk bizonyítja a bűnöket”2.

A Szentírásból vett példaként Melanchthon a 38. zsoltárból idéz:

“Mivel bűneim elborították fejemet, súlyos teherként nehezednek rám stb. Elcsüggedtem, meggörnyedtem nagyon... Szívem gyötrelmében kiáltozom (Zsolt 38, 5.7.9)”3.

A törvény megmutatja nekünk bűnünket és Isten ítéletét. Ezért a törvényből nem tudunk Isten szeretetébe kapaszkodó bizonyosságot szerezni. Ezt az evangéliumban kapjuk meg, amikor hit által megragadjuk Isten irgalmát Krisztusban. 4

A vámszedő olyan Istent keres, aki megmenti, nem pedig olyat, akit saját érdemeivel próbál meggyőzni. És itt van a két ember közötti döntő különbség.

Nem egyszerűen az, hogy az egyik jó ember, a másik rossz ember. Hanem az, hogy az egyik önmagában találja meg az igazságát Isten előtt, a másik pedig Isten irgalmában keresi azt.

Luther így foglalja össze:

A farizeusban olyan ember példáját látjuk, akinek nincs hite, mégis cselekedetei miatt önmagát tartja a legszentebbnek.

A vámszedő saját érdeme nélkül, egyedül hit által igazul meg. Hitével megragadja az Istentől kapott igazságot, és nem kételkedik szerető és kegyelmes mennyei Atyánk jóságában.

Ezért ez a példázat azt tanítja, hogy egyedül hit által igazulunk meg, mindenféle saját cselekedetünk és érdemünk nélkül.5

A farizeus nem egyszerűen “beképzelt ember”, hanem rossz alapra helyezi az Istennel való kapcsolatát: saját igazságára, nem Krisztus irgalmára.

De akkor hol van az az igazság, amelyben megállhatunk Isten előtt?

Nem bennünk. Krisztusban.

“Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efezus 2:8)

A vámszedő azt mondta: “Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

És Jézus éppen Jeruzsálem felé tartott. A kereszt felé tartott, hogy ott magára vegye a mi bűneinket, és nekünk adja az ő igazságát.

A vámszedő “megigazulva ment haza”.

Ámen.

Evangéliumi ige: Márk 8:1-9

Majd szólt Jézus a tanítványaihoz is: Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára. Ezt bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. Ezért előhívatta őt, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár. Erre a sáfár így gondolkozott magában: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit tegyek, hogy amikor elmozdítanak a sáfárságból, legyen, aki befogadjon a házába. Egyenként magához hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet! Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat! Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?

Subscribe now

Kegyelem, irgalom és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen.

Szeretett testvéreim az Úrban! A hamis sáfár példázata Jézus egyik legnehezebben érthető példázata. Ha rosszul fogjuk meg, könnyen sértheti a morális felfogásainkat, vagy akár úgy tűnhet, hogy aljasságra inti a hallgatót.

Egy gazdag ember megtudja, hogy a sáfára – mai nyelven mondhatjuk, pénzügyi menedzsere – eltékozolja a vagyonát. Magához hívatja, és ezt mondja neki: „Mit hallok rólad? Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár.” A sáfár tudja, hogy kevés ideje maradt. Hamarosan elveszíti a hivatalát, a tekintélyét és a megélhetését. Kapálni nem akar, koldulni szégyell, ezért tervet készít.

Magához hívatja azokat, akik tartoznak az urának. Az egyik száz korsó olajjal tartozik, őt arra utasítja, hogy írjon ötvenet. A másik száz mérő búzával tartozik, neki azt mondja, hogy írjon nyolcvanat. Csökkenti az adósságukat, hogy amikor elveszíti a hivatalát, ezek az emberek emlékezzenek arra, amit értük tett, és befogadják őt a házukba. A történet végén pedig ezt halljuk: „Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett.”

Miért dicséri meg az ura? Helyesen cselekedett a sáfár? Ez az a rész, ami megbotránkoztathat. És amiért sok igehirdető küzd a példázattal. Tisztázzuk: korábbi viselkedése biztosan nem volt helyes. Eltékozolta azt, amit rábíztak. Az sem volt helyes, hogy saját érdeke szerint, tisztességtelenül rendelkezett ura vagyonával. Jézus hamis sáfárnak nevezi, és nem igaz vagy hűséges sáfárnak. Nem lopásra, csalásra vagy hamis könyvelésre tanít minket.

Az úr dicsérete mégis valóságos. Nem vonja vissza az adósságcsökkentéseket, és nem követeli vissza az utolsó korsó olajat vagy mérő búzát sem. Nem a vagyonának csökkenése áll érdeklődése középpontjában, hanem felismeri a sáfár belátását. A sáfár végre megértette, hogy a vagyona és a hivatala mulandó. A könyveket hamarosan lezárják, a hatalom, amely ma még a kezében van, holnap már nem lesz az övé. Ezért, amíg még lehetősége van rá, a mammon – a tisztátlan pénz – segítségével barátokat szerez. A bűnös módszert az ura nem helyesli. Azt azonban helyesli, hogy a sáfár az adósságok csökkentésével barátokat szerzett, és egészében véve megdicséri az előrelátását. A sáfár úgy használta a vagyont, hogy közben a jövőre gondolt. Megértette, hogy a mammon csak addig használható, amíg még a kezünkben van.

Jézus ebből indul ki: „E világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.” E világ emberei tudják, hogyan üldözzék azt, amit fontosnak tartanak. Tudják, hogy a lehetőségek nem tartanak örökké. Terveznek, kockáztatnak, kapcsolatokat építenek, és határozottan cselekszenek földi céljaik érdekében. Jézus nem azt mondja a tanítványainak, hogy utánozzák a tisztességtelenségüket. Azt mondja, hogy tanuljunk a sürgetettségükből, az előrelátásukból és az elszántságukból. E világ fiai okosak egy elmúló ország keresésében. A világosság fiainak még inkább okosnak kell lenniük annak az országnak a dolgában, amely örökké megmarad.

A sáfár látja, hogy közel van a számadás napja. Nekünk is látnunk kell ezt. Minden, ami a kezünkben van, valaki másé. A pénzünk, az otthonunk, a képességeink, az időnk, az erőnk és a lehetőségeink mind Istenéi. Nem korlátlan tulajdonosok, hanem sáfárok vagyunk. Eljön a nap, amikor számot adunk arról, hogyan éltünk azzal, amit Isten ránk bízott. A mammon azon a napon pedig cserben fog hagyni. Jézus ezt mondja: „Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.” Nem azt mondja: ha elfogy, hanem: amikor elfogy.

A pénz elfogy. A vagyon elmúlik. Az egészség megromlik. Minden földi hivatal véget ér, és még a legerősebb testet is sírba teszik. A mammon ott maradhat a bankszámlánkon, amikor meghalunk, de nem jöhet velünk. Nem állhat mellettünk az ítéletben, nem adhat választ egyetlen bűnünkre sem, és nem vásárolhat egyetlen csepp kegyelmet sem. Ezért mondja Jézus: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják.” És ezért mondja azt is: „Ismét mondom nektek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.”

A pénz és a tulajdon önmagában nem gonosz. Isten ajándékai ezek. A baj az, hogy a bűnös ember nemcsak birtokolni kezdi a vagyont, hanem a vagyon kezdi birtokolni őt. A mammon biztonságot és függetlenséget ígér, majd követeli a bizalmunkat és a szívünket. Ezért mondja Jézus olyan egyértelműen: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”

A mammonnak habár nem szabad szolgálnunk, használni lehet. A pénz rossz úr, de hasznos szolgává tehető. A vagyonodat nem viheted magaddal a mennybe, de a földön felhasználhatod azok javára, akiket Krisztus köréd helyezett. Ételt adhat az éhezőnek, ruhát a szegénynek, hajlékot az otthontalannak. Könnyíthet annak a terhén, akit váratlan baj ért. Támogathatja az özvegyet, az árvát, a beteget. Felhasználhatjuk arra, hogy elengedjünk egy tartozást, enyhítsünk egy terhet, vagy segítsünk valakinek újra talpra állni.

A világi javakat Isten ránk bízta. Aki bőséget kapott, bizonyos értelemben a szegények sáfára lett. Nem azért került több a kezébe, hogy minden csak a saját kívánságait szolgálja, hanem azért is, hogy az irgalmasság eszközévé váljon. Ezért legyünk okosak. Ne úgy, hogy egyre több mammont halmozunk fel, mintha az megmenthetne minket, hanem úgy, hogy használjuk, mielőtt elfogy. Tervezzük meg az irgalmasságot. Ne csak azt kérdezzük, hogyan őrizhetjük meg a vagyonunkat, hanem azt is, hogyan formálhatjuk segítséggé valaki számára. Ne csak azt kérdezd: „Mennyit tarthatok meg?”, hanem azt is: „Miért helyezte ezt Isten a kezembe, és kit helyezett elém?”

Itt azonban elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a példázatot könnyű félreérteni. Amikor Jézus azt mondja, hogy szerezzünk barátokat a hamis mammonnal, úgy hangozhat, mintha a mennyet meg lehetne vásárolni a szegényeknek adott pénzzel. Mintha az örök élet fizetség lenne azoknak, akik elég sok jót tettek.

A nyugati világ, intézményei és kormányai, bizonyítanának az egész világ számára, hogy Isten nélkül elég irgalmasak, hogy célba érjenek. Legyen az a cél az örök élet vagy csak az evilági paradicsom. Jótékonysággal és „jóemberkedéssel” tudnának le azt a bűnérzetet amit Krisztus evangéliuma kiprovokált bennünk évezredekkel ezelőtt.

És mennyi kárt tesznek a céltalan adakozással, a tisztátlan indulatú jótékonysággal. Mennyi kárt tehetnénk mi is magunknak, családainknak, közösségeinknek, ha Isten nélkül az adakozással bizonyítgatnánk irgalmasságunkat, vagy hamis bírók ítéletére kárpótlásként adnánk el vagyonunkat. A végén tönkretehetjük magunkat, és a végén ezzel nem is fog sikerülni tisztára mosni a lelkiismeretünket.

Ezért hangsúlyozza Luther a mai példázattal kapcsolatban, hogy előbb a fának kell jóvá lennie, és csak azután teremhet jó gyümölcsöt. Nem a gyümölcs teszi jóvá a fát. Ugyanígy nem a jó cselekedeteink tesznek minket igazzá Isten előtt. „Nem lehet kívülről befelé építkezni” – mondja Luther. Egy házat sem a tetővel kezdünk, hanem az alappal. Itt az alap a hit.

Isten az Igéjével megmutatja bűnünket, majd nekünk adja Krisztust. A hit Krisztust, az ő igazságát és bocsánatát fogadja el. Isten nem azért fogad gyermekévé, mert már elég irgalmasak vagyunk, hanem Krisztusért fogad el minket, és ebből az új életből kezdenek növekedni a jó cselekedetek.

A keresztény tehát nem azért ad, hogy megszerezze magának Isten kegyelmét, vagy bárminemű elismerést. Azért ad, mert Isten Krisztusban már kegyelmes hozzá. Nem azért gyakorol irgalmasságot, hogy megvásárolja a földi békét és az Isten előtti érdemet, hanem azért, mert az Istennel való békességet és az örök életet Krisztusért már ingyen megígérték neki.

A cselekedetek nem hozzák létre a hitet, hanem megmutatják. Nem teszik élővé a fát, hanem jelzik, hogy a fa él. Ezért mondhatjuk Lutherrel, hogy a jó cselekedetek a belső hit jelei és bizonyságai. Így kell értenünk a Máté evangéliuma 25. fejezetében leírt ítéletet is. Krisztus ezt mondja a jobb keze felől állóknak: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok.” A cselekedeteik nem tették őket Krisztus juhaivá. Cselekedeteik megmutatták, hogy hitük élő volt. Ezért lepődnek meg, amikor az Úr felsorolja tetteiket. Nem vezettek könyvelést, amellyel a mennyet akarták megvásárolni. Irgalmasságuk úgy fakadt a hitből, ahogyan a gyümölcs nő az élő fán.

A jó cselekedetek tehát szükségesek, de nem mint az üdvösség okai, árai vagy alapjai. Az élő hit szükséges gyümölcsei. Az egyességi irat, mint egyházunk hitvallása, ezért tanítja, hogy a jó cselekedetek bizonyosan követik az igaz és élő hitet, de nem okai az üdvösségünknek. Ez a különbségtétel azért is szükséges, mert amikor felnyitják sáfárságunk könyveit, egyikünk sem állhat meg a saját teljesítménye alapján.

Mindannyian eltékozoltuk azt, ami az Urunké. Ajándékként kapott dolgokat saját tulajdonunkként kezeltünk. Sokszor embereket használtunk fel arra, hogy vagyonhoz jussunk, ahelyett, hogy a vagyonunkat használtuk volna fel emberek megsegítésére. Abban bíztunk, aminek el kell múlnia. A számok átírásával nem törölhetjük el a bűnünket. Krisztus azonban eljött kiegyenlíteni a számlánkat. Jézus nem sáfár, hanem az Atya hűséges Fia. Tökéletesen teljesítette az Atya akaratát, és bűn nélkül szerette felebarátját. Nem úgy törölte el az adósságunkat, hogy megcsalta az Atyát, hanem úgy, hogy ő maga fizette meg. Az ellenünk szóló adóslevelet magára vette. A mi bűnünket hordozta a kereszten. Az ár nem arany és nem ezüst volt, hanem az ő szent, drága vére, ártatlan szenvedése és halála.

Ezért Isten nem egyszerűen csökkenti az adósságodat. Megbocsátja. Nem száz mérőt ír át ötvenre. Az egész adóslevélre azt írja: „Teljesítve.” Ezt a bocsánatot az evangéliumban adja nekünk. A szent keresztségben megmos, a feloldozásban kimondja fölöttünk a bocsánatot, az úrvacsorában pedig Krisztus testét és vérét adja nekünk a bűneink bocsánatára. Ezen az ígéreten nyugszik az üdvösségünk. Az örök hajlékban lévő helyünket nem a cselekedeteink vásárolták meg. Krisztus vásárolta meg. És éppen ezért olyan fontos ebben a példázatban a hit és a cselekedetek helyes sorrendje. Ha ezt elrontjuk, Jézus szavaiból azt a hamis tanítást csavarjuk ki, hogy a szegényeknek adott pénzzel megvásárolhatjuk a mennyet. Ha viszont a jó cselekedeteket teljesen félretoljuk, akkor elsikkasztjuk magát a példázat intését: Krisztus valóban arra hív, hogy a ránk bízott mammont irgalmasan és előrelátóan használjuk.

A helyes sorrend felszabadít, testvéreim. Nem azért segítesz, hogy üdvözülj, hanem azért, mert Krisztus üdvözített. Nem azért használod a mammont felebarátod javára, hogy kiérdemeld Isten szeretetét, hanem azért, mert Isten szeretete már elért téged Krisztusban. Ezért legyetek okosak Isten országának dolgában. A világ azt tervezi, hogyan növekedhet a vagyon. Ti azt tervezzétek, hogyan növekedhet az irgalmasság.

Emlékezzetek rá, hogy sáfárságotok véget ér. Emlékezzetek rá, hogy a mammon elfogy. Emlékezzetek rá, hogy egyedül Krisztus marad meg. Szolgáljatok Istennek. Használjátok a mammont. Szeressétek felebarátotokat. De egyedül Krisztusban bízzatok az üdvösségetekért. És amikor a mammon elfogyott, amikor a könyveket lezárták, és amikor minden földi sáfárság véget ért, maga Krisztus fogad majd be bennünket abba az örök hajlékba, amelyet ingyen elkészített nekünk.

Az alábbi írás az apostoli folytonosság kérdését vizsgálja hitvallásos evangélikus szemszögből. A szerző a közelmúlt római katolikus eseményei – az X. Szent Piusz Papi Testvériség (SSPX) püspökszentelései és a „Pride-misék” körüli viták – kapcsán amellett érvel, hogy az egyház apostoliságának alapja nem a püspöki utódlás megszakítatlan láncolata, hanem az apostoli tanításhoz és Krisztushoz való hűség.

Az alábbiakban közöljük a cikk teljes magyar fordítását.

Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus ezt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is. (Máté 16:16-19)

A római probléma

Nemrég írtam a Szent Péter és Pál apostolok ünnepéhez kapcsolódó liturgikus szövegekről, és arról, hogy azok Máté evangéliuma 16. fejezetét egészen másképpen értelmezik, mint ahogyan azt ma a római egyházban általában teszik. Mindez még világosabban látszik azokból az epistolai olvasmányokból, amelyeket a régi római liturgia Szent Péter és Pál ünnepét követő nyolcnapos ünnepi időszak köznapjaira rendelt. Ezek az olvasmányok nyilvánvalóan az ünnepi mise evangéliumának értelmezésére szolgálnak. Míg az ünnep evangéliuma tartalmazza Szent Péter hitvallását – „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” –, valamint Urunk kijelentését: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára építem egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”, addig a nyolcad köznapjaira rendelt epistola Szent Pál efezusiakhoz írt leveléből való:

„Az apostolok és próféták alapjára épültetek, amelynek szegletköve maga Jézus Krisztus.”

Az ünnepet követő napokra rendelt epistola félreérthetetlenül magát Krisztust azonosítja ezzel a „kősziklával”, és nem hagy teret annak, hogy a figyelmes hívő más következtetésre jusson.

Miután megírtam előző cikkemet, egy rendkívül érdekes – és meglehetősen terjedelmes – 19. századi beszédet kezdtem olvasni Peter Richard Kenricktől, St. Louis első római katolikus érsekétől. Kenrick az I. Vatikáni Zsinat pápaságról szóló vitáinak összefüggésében ír. Ezek a viták végül a Pastor aeternus kezdetű dogmatikai konstitúcióhoz vezettek, amely négy pontban határozta meg: Péter elsőbbségét, e primátus továbbélését Róma püspökeiben, e primátus legfőbb egyházi hatalomként való értelmezését, valamint – mindenekelőtt – a pápai tévedhetetlenség dogmájának kihirdetését.

Kenrick részletesen bemutatja, hogy az egyházatyák tanúsága összességében messze inkább azt az értelmezést részesíti előnyben, amely szerint a Máté 16-ban szereplő „kőszikla” maga Krisztus, vagy Krisztus igaz megvallása. Mivel érvelése különösen figyelemre méltó, hosszabban is idézem. A félkövér kiemelések tőlem származnak.

„Elismerem a római pápa elsőbbségét mind tiszteletbeli, mind joghatósági értelemben az egyetemes egyházban. Elsőbbséget mondok, nem pedig uralmat. Azt is vallom, hogy ez az elsőbbség Péter utódaként illeti meg őt; erről az egyház kezdettől fogva fennálló hagyománya egyhangú tanúságot tesz. Egyedül e hagyomány tanúsága alapján fogadom ezt el a hit teljes bizonyosságú elvének és dogmájának. Azt azonban tagadom, hogy ez a Szentírás szavaiból bizonyítható volna bárki számára, aki hűséges kíván maradni ahhoz az értelmezési szabályhoz, amelyet a zsinat megnyitásakor – és oly sok más alkalommal – megvallott hitünkben elfogadtunk. Igaz, hogy korábban, az írásmagyarázat általánosan elfogadott elvei alapján, magam is az ellenkező álláspontot képviseltem. Ám a kérdés alaposabb tanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezt az értelmezést el kell vetni. Véleményem megváltozásának oka a következő:

A Szentírás értelmezésére ránk rótt szabály ez: a Szentírást nem szabad az egyházatyák egyhangú egyetértésével ellentétesen értelmezni. Kétséges, hogy valóban található-e olyan eset, ahol ilyen teljes egyetértés fennáll. De ha ez hiányzik, akkor úgy tűnik, a szabály azt írja elő számunkra, hogy az atyák többségének értelmezését kövessük, amely a leginkább megközelíti az egyhangúságot. E szabályt elfogadva kénytelenek vagyunk elhagyni a modern korban általánossá vált értelmezést e szavakról: »Erre a kősziklára építem egyházamat.«” (106–107. o.)

Kenrick ezután összefoglalja az egyházatyák tanúságtételét egy olyan ismertető alapján, amelyet a zsinati atyák között osztottak szét. Ez a kiadvány a „kőszikla” öt különböző értelmezését sorolja fel a „Erre a kősziklára építem egyházamat” szakasz kapcsán. Az összefoglalót némileg rövidítve az alábbi pontokban adom közre:

• „Az egyház Péterre épült.” – 17 egyházatya képviseli ezt az értelmezést, köztük Órigenész, Ciprián, Jeromos, Hilarius, Alexandriai Cirill, Nagy Leó és Ágoston.

• „Az egyház az összes apostolra épült, akiket Péter elsőbbsége révén képviselt.” – 8 egyházatya vallotta ezt a nézetet, köztük Órigenész, Ciprián, Jeromos, Ágoston és Theodorétosz.

• „Az »Erre a kősziklára…« szavak Péter megvallott hitére vonatkoznak; vagyis arra a hitre, arra a hitvallásra, amelyben Krisztust az élő Isten Fiának valljuk. Ez a hit, ez a hitvallás az egyház örök és megingathatatlan alapja.” – 44 egyházatya és egyháztanító képviseli ezt az értelmezést, köztük Nüsszai Gergely, Alexandriai Cirill, Aranyszájú Szent János, Theophylaktosz, Hilarius, Ambrus, Nagy Leó és Ágoston.

• „Az »Erre a kősziklára…« szavakat arra a kősziklára kell érteni, akit Péter megvallott, vagyis Krisztusra; az egyház Krisztusra épült.” – 16 egyházatya és egyháztanító vallotta ezt.

• A kőszikla maguk a hívők, akik Krisztust Isten Fiának vallják, és így „élő kövekké” lesznek, amelyekből az egyház felépül. (Ehhez az értelmezéshez a forrás nem közöl neveket vagy létszámot.)

Kenrick így foglalja össze érvelését:

„Ha nem bizonyos, hogy a »kőszikla« alatt magát Péter apostolt kell érteni személyében, és nem mint a többi apostol nevében megszólaló első apostolt, akkor e szavak semmiféle bizonyító erővel nem bírnak – nemcsak a pápai tévedhetetlenség, hanem még Róma püspökének elsőbbsége mellett sem.”

Ezután Kenrick korának konkrét érveivel foglalkozik, amelyek ismertetését most az olvasóra bízom. Mindezt azért idéztem ilyen hosszan, hogy emlékeztessem az olvasót: még alig másfél évszázaddal ezelőtt is élénk vita folyt a római egyházon belül nemcsak a pápai tévedhetetlenségről, hanem magának a római püspöki szék elsőbbségének kérdéséről is. Akkoriban sokan világosan felismerték, hogy a Szentírás egyértelmű tanúsága és az egyházatyák egybehangzó bizonyságtétele Róma törekvéseivel szemben áll. Az I. Vatikáni Zsinat dogmatikai meghatározásai azonban mindezt elsöpörték, és lezárták a vitát.

Mert bármennyire is hivatkozik a római egyház a Szentírásra, az egyházatyákra vagy az egyházi hagyományra, végső soron mégis Péter legfőbb hatalmának igényére épül. Az a kőszikla, amelyre ez az egyház épül, saját meghatározása szerint nem Krisztus, hanem a Szent Pétertől származó püspöki utódlás. És amikor a Szentírás vagy a hagyomány ennek útjába áll – ahogy ez oly gyakran megtörténik –, a tanítóhivatal, amely állítólag Pétertől nyeri tekintélyét, egyszerűen félresöpri azokat. A római püspökkel pedig senki sem szállhat szembe anélkül, hogy súlyos következményekkel ne kellene számolnia.

Vegyük például az elmúlt hét eseményeit. Az X. Szent Piusz Papi Testvérület (SSPX) hagyományhű tagjai a pápa engedélye nélkül szenteltek püspököket. Emiatt a felszentelő püspököket, a részt vevő papságot, valamint mindazokat a világi híveket, akik miséiken részt vesznek – összesen mintegy 600 000 embert – automatikus (latae sententiae) kiközösítés sújtotta. Mindez egyetlen okból történt: mert Róma jóváhagyása nélkül mertek püspököket szentelni.

Ugyanakkor a múlt héten a híradásokban kiemelt helyet kaptak azok a New York-i római katolikus papok is, akik ismét nyilvánosan mutattak be egy szivárványzászlókkal díszített úgynevezett „Pride-misét” a Stonewall Inn előtt, látható következmények nélkül. A Szentírás világos hit- és erkölcsi tanításának, valamint az ortodox kereszténység történelmi tanításának nyilvános elutasítása a világ egyik legismertebb városában nem váltott ki érdemi reakciót, miközben a doktrinális kérdésekben rendkívül komoly és határozottan konzervatív SSPX-hez kötődő több mint félmillió hívőt kiközösítettek.

Az ilyen visszaélések olyannyira megszaporodtak és annyira megszokottá váltak, hogy „ha egyenként mind megírnák őket, azt hiszem, maga a világ sem tudná befogadni a megírandó könyveket.” Bármit – valóban bármit – el lehet nézni a római egyházban, amennyiben valaki elismeri Péter elsőbbségét.

Mert a római egyházban valójában a pápai felsőbbség az egyetlen igazán meghatározó tanítás, és ennek érdekében minden – igen, még maga Krisztus is – félretehető, ha a pápaság úgy kívánja. Gondoljunk például a Nostra aetate (1965) kezdetű nyilatkozatra, amely szerint a muszlimok „az egy, önmagában létező, élő, irgalmas és mindenható Istent, a menny és a föld Teremtőjét imádják”. Ahelyett, hogy az egyház arra épülne, aki ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”, a „konzervatívnak” tartott II. János Pál pápa hírhedt módon meghajolt a Korán előtt és megcsókolta azt, még „konzervatívabb” utódja, XVI. Benedek pápa pedig egy törökországi mecsetben együtt imádkozott egy muftival.

Ez a logikus következménye annak az egyháznak, amely saját meghatározása szerint nem a Kősziklára, vagyis magára Krisztusra, hanem Péter esendő emberi utódaira épül. Lutheránus elődeink ezt a problémát világosan felismerték A pápa hatalmáról és elsőbbségéről szóló értekezésben, de úgy gondolom, még ők maguk is megdöbbennének azon, milyen torz virágot hajtottak az általuk látott csírák.

Mert mindez a mérgező gyümölcs egyetlen magból nőtt ki: abból az állításból, hogy az egyház Péterre épül mint kősziklára, nem pedig magára Krisztusra. Ez az állítás szembemegy a Szentírás tanúságával, az egyházatyák túlnyomó többségének értelmezésével és az egyház liturgikus hagyományával.

A lutheránus probléma

Természetesen könnyű kifelé mutogatni. Ám ugyanennek a betegségnek egy formája saját egyházi közösségünk egyes részeiben is terjedni kezdett. Néhány testvéregyházunk püspöke – apostoli utódlásra vonatkozó igényére erősen támaszkodva – teljes egyházi közösséget létesített az egyre súlyosabb válságba sodródó Észak-amerikai Anglikán Egyházzal (ACNA), rivális lutheránus egyházat alapított Dél-Amerikában, illetve püspöki szolgálatot vállalt egy liberális anglikán közösségben Thaiföldön. Még ha ez egyelőre csupán az első rákos sejt is, ugyanaz a daganat kezd kialakulni, amely végzetesen megfertőzte a római egyházat: az a felfogás, hogy az egyház tekintélyét és identitását az emberi utódlás láncolatából nyeri, nem pedig magától Krisztustól, lelkünk Pásztorától és Püspökétől, tekintélyét pedig a Szentírásból.

Ezzel szemben Dr. Luther szerint a püspöki tisztség egészen más, mint amit a római irányzat képvisel – és olyan szolgálat, amely valóban kívánatos:

„Mind az Ó-, mind az Újszövetség bőséges bizonyságot tesz arról, milyen isteni és üdvös dolog volna, ha a lelkipásztorokat és a keresztyén gyülekezeteket értelmes és rátermett személyek rendszeresen meglátogatnák. Az Apostolok cselekedeteiben azt olvassuk, hogy Szent Péter bejárta Júdea vidékét (ApCsel 9,32). Az ApCsel 15,2 szerint pedig Pál és Barnabás újra felkeresték mindazokat a helyeket, ahol korábban hirdették az evangéliumot. Pál minden levele tanúskodik arról, hogy gondot viselt valamennyi gyülekezetre és lelkipásztorra. Leveleket ír, tanítványokat küld, maga is útra kel. Az apostolok, amikor meghallották, hogy Samáriában befogadták az Igét, elküldték oda Pétert és Jánost (ApCsel 8,14). Az Ószövetségben is azt látjuk, hogy Sámuel hol Rámába, hol Nóbba, hol Gilgálba és más helyekre ment – nem azért, mert szeretett sétálni, hanem szolgálata iránti szeretetből és kötelességtudatból, valamint a nép szüksége miatt. Ugyanezt tették Illés és Elizeus is, amint a Királyok könyveiben olvassuk. Mindnyájuknál inkább Krisztus végezte ezt a szolgálatot mindenki javára, ezért nem is volt a földön helye, ahol fejét lehajthatta volna, vagy amit sajátjának nevezhetett volna. Ez a szolgálat már akkor elkezdődött, amikor még anyja méhében volt, hiszen édesanyjával együtt átkelt a hegyeken, hogy meglátogassa Keresztelő Jánost (Lk 1,39).

Hajdanán, az ősi egyházatyák idejében, a szent püspökök buzgón követték ezeket a példákat, és ennek nyomai még ma is fellelhetők a pápai törvényekben. A püspöki és érseki hivatal eredetileg éppen ebből a feladatból született: mindegyikük köteles volt kisebb vagy nagyobb területen látogatni és vizsgálódni. Maga a püspök szó is felügyelőt vagy látogatót jelent, az érsek pedig a püspökök felügyelőjét vagy látogatóját. Feladatuk az volt, hogy ügyeljenek arra: minden gyülekezeti lelkipásztor tanításában és életében hűségesen gondozza, felügyelje és pásztorolja a rá bízottakat. Az érseknek pedig a püspököket kellett felügyelnie tanításuk tekintetében.”
(Utasítások a választófejedelemségi Szászország gyülekezeti lelkipásztorainak vizitációjához, 1528)

A modern római püspökséggel és más eltorzult püspöki gyakorlatokkal szemben ez olyan püspöki szolgálat, amely az egyház hitében és a felebarát szeretetében gyökerezik; amely szilárdan Krisztusra épül, nem pedig a felszentelés vagy püspökszentelés leszármazási vonalára; és amely a lelkek gondozására kapott elhívást, nem a hatalom parancsoló gyakorlására.

Ilyen időkben természetes kísértés, hogy meghátráljunk, mindent félretegyünk, és nosztalgiával sirassuk a múltat. Pedig éppen most kell újra meghatároznunk, mit jelent a valódi püspöki szolgálat: a Szentírásban gyökerező felügyeletet, amely egyaránt a hitet és a szeretetet szolgálja.

Luther 1528-as szász vizitációs cikkeiben a püspökök feladatairól írt szavai pontosan megfelelnek azoknak a felelősségi köröknek, amelyeket a Lutheránus Egyház – Missouri Szinódus (LCMS) alkotmánya a szinódus elnökére és a kerületi elnökökre ruház.

A zsinat elnökének kötelessége „felügyelni a tanítást és az egyházi szolgálat gyakorlását” a zsinat valamennyi tisztségviselője, alkalmazottja, kerülete és kerületi elnöke felett (Alkotmány X. cikk B.1.). A kerületi elnökök feladata pedig különösen az, hogy felügyeljék a rájuk bízott lelkipásztorok és tanítók tanítását, életét és szolgálatát, valamint vizitációk útján megismerjék kerületük gyülekezeteinek lelki állapotát (Alkotmány XII. cikk 7.). Ezenfelül ők végzik – személyesen vagy megbízott útján – a lelkipásztori szolgálatra készülő jelöltek ordinációját. Mindezek a feladatok már a szinódus legelső, 1846/1847-es alkotmányában is a szinódus elnökének (később a kerületi elnököknek) elsődleges kötelességei közé tartoztak.

Ez nem is meglepő, hiszen a lutheránus dogmatikusok teljes egyértelműséggel állítják, hogy a szuperintendens hivatala – amelyre a szinódus elnöki tisztsége nyilvánvalóan épül – valójában nem más, mint a püspöki hivatal (vö. Hollaz, Examen, IV. rész, II. fejezet, X. kérdés, III. ellenvetés).

Ami pedig az apostoli utódlást illeti, lutheránus hagyományunk ugyancsak félreérthetetlen. Johann Gerhard ezt írja:

„Vajon Krisztus kinek az utódja volt? És az apostolok kinek az utódai voltak? A Zsidókhoz írt levél azt tanítja, hogy Krisztus Melkisédek rendje szerint való főpap. Tehát Melkisédek utódja volt. Ebből következik, hogy a valódi utódlás külső értelemben megszakadhat, feltéve hogy a tanítás folytonossága megmarad.

Pál a 2Tim 1,3-ban azt mondja, hogy Istent »őseitől fogva« szolgálja, vagyis Ábrahámtól, Izsáktól, Jákóbtól és a többiektől kezdve. Hitét tehát megszakított történeti utódlásra hivatkozva igazolja, jóllehet közvetlen elődei a farizeusok közé tartoztak.

Amikor Istvánt hamis tanítással vádolták (ApCsel 7), Ábrahámra hivatkozott, majd végigvezette hallgatóit a babiloni fogságig, végül saját koráig – mintegy négyszáz évet átölelve.

Az apostolok a próféták valódi utódai voltak, mert átvették és továbbadták a próféták tiszta tanítását. Áronnak is valódi utódai voltak, mert ugyanazt a hitet követték. Mégsem közvetlenül a próféták vagy Áron helyét örökölték külső, helyi értelemben.

Ugyanígy mindazokat, akik őszintén magukévá teszik az apostolok hitét és tanítását – úgy, ahogyan az írásaikban előttünk áll –, az apostolok valódi utódainak kell tekintenünk, még akkor is, ha nem rendelkeznek ezzel a külső, helyi utódlással.

Az apostolokat közvetlenül előttük olyan papok előzték meg, akik eretnekségbe estek és súlyosan eltértek a hittől. Ez azonban semmit sem változtat azon a tanbeli utódláson, amely által az apostolok a próféták, Áron és a többi kegyes pap örököseivé lettek az egyházi szolgálatban.

Ugyanígy a tanbeli utódlás megszakadhat ugyan egy romlott szolgálat miatt, ez azonban semmiképpen sem érinti azt a tanításbeli folytonosságot, amely által az egyház hűséges és igazhitű szolgái azoknak az örökösei, akik őszintén ragaszkodtak az apostoli hithez.

Az apostolok a belső, tanításbeli utódlásra hivatkoztak, nem pedig arra a külső, helyi utódlásra, amellyel Kajafás dicsekedhetett. Nyilvánosan azt vallották, hogy »semmit sem tanítanak azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek« (ApCsel 26,22). Kajafástól pedig nem kértek felszentelést.

Ugyanígy mi is, az evangélikus egyházakban, joggal hivatkozunk a tanításbeli utódlásra a helyi és személyi utódlással szemben. Nem kérünk sem ordinációt, sem megerősítést a római pápáktól, akik ugyan az apostoloktól való utódlással dicsekednek, valójában azonban Kajafást utánozzák.”

— Johann Gerhard, Loci theologici („Teológiai közhelyek”), „Az egyházról”, V. szakasz, 190. pont

A püspökök és a papság utódlása az evangélikus egyházban nem azonos a római egyházéval, mert alapjuk sem azonos. A római egyház alapja – a Szent Pétertől származtatott személyi utódlás – eddig is számtalan visszaéléshez vezetett, és alighanem a jövőben is újabbakat fog szülni. Ez az út pusztuláshoz vezet, és azok a lutheránusok, akik az egyházi bizonyosságot a személyi utódlásban keresik, saját romlásuk magvait vetik el.

Az Ágostai Hitvallás Egyháza ezzel szemben – összhangban az óegyház tanúival – a tanítás folytonossága által határozza meg önmagát: annak a hitnek a megvallása által, amelyet Szent Péter is megvallott:

„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”

Így alapját mindenkor szilárdan a Kősziklára, magára Krisztusra helyezi.

Azokban a napokban, amikor ismét nagy sokaság vette körül, és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött. Tanítványai így feleltek: Hogyan tudná bárki is ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában? Megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Ők ezt válaszolták: Hét. Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették. Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral, pedig mintegy négyezren voltak. Ezek után elbocsátotta őket, és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére.

Subscribe now

Kegyelem, irgalom, és békesség nektek, Istentől a mi Atyánktól, és az Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Szeretett Testvéreim az Úrban! A mai evangéliumi igeszakaszban Jézus, Márk szerinti evangéliumban, másodjára szaporít kenyeret, másodjára lát el étellel több ezer embert. Jézus itt immáron három napja van együtt egy sokasággal és tanít egy nagy tömeget.

Jézus azzal kezdi: Szánakozom a sokaságon. Ha a görög eredetit nézzük, ugyanez a szó hangzik el a tékozló fiú történetében: “megszánta”. Az Újszövetségben ezt a szót csak Istennél, Jézusnál használják, és példázatokban, ahol Istent jelképezik. Ilyen volt a tékozló fiú történetében az apa.

Jézus szánakozott a tömegen, mert már három napja követték, és három napja nem ettek semmit. Félő volt, hogy összeesnek a hazaúton.

A sokaság rendkívül lelkesedett Jézusért. Annyira vágytak arra, hogy vele maradhassanak, hogy elveszítették az időérzéküket, és még az olyan alapvető szükségletekről is megfeledkeztek, mint az étkezés.

Jézusnak már eleve szándékában állt jóllakatni az éhező sokaságot, mégis arra késztette a tanítványokat, hogy gondolkodjanak el a problémán. Ezzel próbára tette őket, hogy kiderüljön, vajon bíznak-e benne.

A tanítványok értetlenkedtek: “Hogyan tudná bárki is ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?”

A tanítványok ismét nem ismerték fel Jézus valódi kilétét, és nem bíztak az ő hatalmában.

Jézus megkérdezte, hogy mennyi kenyerük volt. Hét - felelték. Izraelt körülvevő nemzetek száma is ennyi volt.

“Jézus majd vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük.” Ez a szekvencia megjelenik később az Úrvacsora szereztetésénél.

Jézus utána ugyanígy megáldotta a halakat, majd azokat kiosztották. Miután a tömeg jóllakott, a maradékokat hét kosárban gyűjtötték össze. Ezek után elbocsátotta őket.

Ahogyan a tanítványok értetlenkedtek az élelmezési probléma felett, és próbálták a helyzetet megoldani saját kútfőből, úgy testvéreim mi is ezt tesszük.

Amikor egyházi megújulásról, a társadalmi problémákról beszélünk, szorongunk a tágabb közösségeinket érő újabb és újabb kihívások miatt, vagy próbáljuk építeni akár ezt a missziót, ezt általában saját kútfőből próbáljuk csinálni. A magunk erejére, bölcsességére, a magunk kreativitására hagyatkozunk. Sokszor úgy, mintha nem is hinnénk Istenben és az Ő ígéreteiben. Mintha elfelejtenénk, hogy Ő uralkodik.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy magunknak kell biztosítanunk mindent. Aggódunk, zúgolódunk, amikor kevésnek látjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket. Könnyebben bízunk pénzben, tartalékainkban vagy saját képességeinkben, mint Isten ígéreteiben

A hiányokat látjuk. Számolunk és aggódunk, éppen úgy, mint a tanítványok.

Pedig a kevés is, Krisztus kezében bőséggé válik. A tanítványok csak hét kenyeret látnak, Jézus azonban abból is bőséget ad.

Jézusnak már azelőtt volt megoldása, mielőtt a tanítványok elkezdtek volna a problémán dolgozni. Istennek értékesek vagyunk, és gondja van testi szükségleteinkről.

A Hegyi Beszédben Jézus mondja (Máté 6:25-34):

„Tekintsetek az égi madarakra: nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem takarnak, és a ti mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?” (Máté 6:26)

“Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?” (Máté 6:27)

Amikor meg akarjuk oldani a körülöttünk levő problémákat, ne feledjük el, hogy a nap végén Isten szuverén.

“Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? — vagy: Mit igyunk? — vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Máté 6:31-33)

Ne a saját erőforrásainkban, hanem Isten ígéreteiben bízzunk.

Isten a földi szükségekről is gondoskodik. A kenyér, a mindennapi ellátás, a munka és a család fenntartása is az ő ajándéka. A Miatyánk negyedik kérésével ezért így imádkozunk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

De Isten nemcsak a testi szükségleteinkről gondoskodik.

A legnagyobb ajándék nem a kenyér. A testi táplálás a nagyobb ajándékra mutat: Krisztus önmagára, aki az élet kenyere.

“Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (János 6: 35)

A csoda önmagában nem üdvözít; arra hív, hogy higgyünk abban, aki a kenyeret adja.

Ahogyan kenyeret adott a sokaságnak, úgy adja önmagát is az evangéliumban és a szentségekben, hogy örök életünk legyen.

Ahogyan Jézus vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és tanítványainak adta: ez előre utal az Úrvacsorára.

Vegyük észre azt, ami ennek az igeszakasznak a legeleje: Jézus könyörülete megelőzi az ember kérését.

Krisztus előbb könyörül rajtunk, mint hogy mi tudnánk kérni. Ő adja a kenyeret, végül pedig önmagát.

A sokaság semmit sem tud felmutatni. Nincs elég kenyerük, nincs elég haluk, nincs megoldásuk. Krisztus könyörül rajtuk, és ajándékba adja azt, amire szükségük van.

“Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róma 6:19-23)

Isten igéje és a szentségek által kapjuk a Szentlelket, aki hitet támaszt azokban, akik hallják az evangéliumot — ahol és amikor Istennek tetszik.

Az úrvacsorában bűnbocsánatot, életet és üdvösséget nyerünk. Mert ahol bűnbocsánat van, ott élet és üdvösség is van.

Ebben a bizalomban és reménységben járjuk végig hitünk útját. Ragaszkodjunk Istenhez a legnagyobb szükség idején is, hozzá meneküljünk, és senki máshoz. Higgyük és reméljük, hogy ő valóban megsegít bennünket.

Mert aki akkor megszánta az éhező sokaságot, ma is ugyanaz a Krisztus. Ő ma is könyörül rajtunk, táplál bennünket igéjével és szentségeivel, és végül az örök élet lakomájához vezet minket.

Ámen.

A következő gondolatok hitvédelmi válaszként születtek egy mémre, amelyet gyülekezetünk egyik tagja küldött nekem. A mém megpróbálja néhány okosnak hangzó kijelentéssel elintézni a szenvedés, a szabad akarat és Isten jóságának kérdéskörét. Az efféle érvek azonban gyakran mélyebb teológiai tévedéseket rejtenek magukban, éppen ezért megérdemelnek egy valamivel alaposabb választ.

Lehet, hogy ez a rövid írás egy hasonló hitvédelmi reflexiókból álló sorozat első darabja lesz – de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre ezt az alkalmat érdemes megragadni. Fel kell tennünk a kérdést: vajon a világban tapasztalható szenvedés valóban Isten ellen szóló érv-e, vagy maga a vád csupán egy ősi és könnyen felismerhető hazugságot ismétel?

Subscribe now

A provokáció

A válasz

Az itt olvashatóhoz hasonló „felvilágosult” érvek közel sem olyan intelligensek, mint amilyennek hiszik magukat. A tájékozatlanok számára azonban mégis rendkívül meggyőzőek lehetnek. A szóban forgó érvrendszer nem pusztán téves: ez egy tankönyvbe illő sátáni hazugság. Istent teszi felelőssé az emberek által elkövetett gonoszságért, miközben az emberi lázadást a szabadság utáni ártatlan vágyakozásnak állítja be. Ez ugyanaz az ősi megtévesztés, amely először a kígyó szájából hangzott el az Édenkertben: „Dehogy haltok meg!” és „olyanok lesztek, mint az Isten” (1Móz 3,4–5). A szenvedés nem a szabad akarat puszta feltételeként létezik. Bár az emberi tudat végessége és a lelki dolgok iránti velünk született halottságunk szigorú korlátok közé szorítja szabadságunkat, az igaz, hogy az emberek a földi élet dolgaiban képesek saját erejükből döntéseket hozni, és ezért felelősséggel is tartoznak értük. Isten nem robotokként vagy rabszolgákként, hanem gyermekeként bánik velünk. A szenvedés azonban nem e „szabadság” elkerülhetetlen ára, hanem a bűn egyenes következménye. Szent Jakab világosan írja le ezt a folyamatot: „azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1,15)

Ha nem lenne bűn, szenvedés és halál sem létezne. Az Édenkert története nem pusztán egy évezredekkel ezelőtt elkövetett, elszigetelt cselekedet krónikája, amelyért Isten önkényesen büntetné az amúgy ártatlan utódokat. Ádám bukása megrontotta az emberi fajt, és behozta a halált a világba; ezt a lázadást pedig minden generáció a saját bűneivel folytatja tovább. A világ nem csupán Ádám bűne miatt áll ítélet alatt, hanem azért is, mert az emberek ma is első őseiket követik, amikor a gonoszat választják. Isten ítélete nem előidézője az emberi gonoszságnak, hanem kinyilvánítja az igazságot arról, amit az emberiség elkövetett. Az a követelés, hogy Isten úgy engedje meg a bűnt, hogy közben eltörli annak minden következményét, nem az igazságosság iránti vágyból fakad. Ez pusztán gyermeteg követelőzés. Egyetlen ésszerű ember sem tartaná jó nevelésnek, ha egy szülő folyamatosan megóvná gyermekét minden rossz döntése következményétől. Egy ilyen hozzáállás nem szabad és érett felnőttet, hanem felelőtlen és elkényeztetett embert nevelne. A következmények nélküli önrendelkezés iránti igény valójában ezt jelenti: mindent meg akarok tenni, de semmiért sem vagyok hajlandó felelősséget vállalni. Nem akarok Isten gyermekeként élni; én magam akarok istenné válni.

Az a követelés, hogy Isten úgy engedje meg a bűnt, hogy közben eltörli annak minden következményét, nem az igazságosság iránti vágyból fakad. Ez pusztán gyermeteg követelőzés.

Éppen ezért ez az érvrendszer egy sablonos sátáni hazugság. Jézus az ördögöt úgy nevezi: „hazug, és a hazugság atyja” (Jn 8,44), és itt is ugyanez a hazugság érhető tetten: a bűnt szabadságként, Isten akaratát pedig rabszolgaságként tüntetik fel. Krisztus pontosan az ellenkezőjét tanítja: „aki bűnt cselekszik, a bűn rabszolgája.” (Jn 8,34) A bűn tehát nem a szabadság legfelsőbb foka, hanem kőkemény rabság. A keresztény hit nem ígéri azt, hogy Isten ebben a világban minden fájdalomtól megóv minket. Azt viszont megígéri, hogy nem hagy bennünket magunkra a bűneinkben és azok végső következményeiben. Krisztusban: „Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is” (Ef 1,7). Jóllehet saját bukott természetünk és mások romlottsága miatt szenvednünk kell ebben az életben, és a földi lét végén meg is kell halnunk, mégsem a halálé az utolsó szó. A keresztény reménység nem tagadja a valóságot, hanem felismeri, hogy Krisztus mind a bűnt, mind a halált legyőzte.

A mennyben nem lesz kísértés, bűn vagy halál, a szabadság azonban nem szűnik meg. Már önmagában ez a tény is leleplezi azt a hazugságot, miszerint csak akkor lehetünk igazán szabadok, ha megvan a lehetőségünk a rossz cselekvésére. Szent Pál így fogalmaz: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket”, de egyúttal figyelmeztet is, hogy „csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek” (Gal 5,1.13). A jóságban nemhogy kevesebb, hanem végtelenül több szabadság rejlik, hiszen Isten akarata nem csap be, és nem vet rabszolgasorba minket, hanem épp ellenkezőleg: felszabadít. Itt szembesít minket Isten Igéje: bízzunk a Teremtőben, aki bűnbánatra hív, és Jézus által megszabadít minket, ahelyett, hogy a kísértőben bíznánk, aki személyes mindenhatóságot ígér. Aki a szeretetet csak akkor ismeri el, ha az minden korlátot és következményt eltávolít a saját akaratának útjából, az valójában nem a szabadságot keresi. Pontosan azt az elérhetetlen dolgot – a hazugságot – akarja, amelyet a kígyó kínált fel: istenné válni Isten nélkül. Mivel ez az út hazugságra épül, sosem vezet szabadságra, csupán végső rabszolgaságba.

A keresztény reménység ezzel szemben az új teremtés felé tekint, ahol „a halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel 21,4). Ott nem lesz bűn, de nem azért, mintha az emberek robotokká váltak volna, hanem azért, mert végre megszabadultak a bűntől, a haláltól és a kísértő hazugságától, és beléptek az Istennel való élet tökéletes szabadságába. Az igazi szabadság ugyanis nem abban áll, hogy istenné tesszük magunkat. Az az igazi szabadság, amikor azzal az Istennel élhetünk, aki sosem csap be minket.

Írta: Andrew Charles Horváth, teológushallgató

Kijelölt igeszakaszok:
Ószövetség: 1Kir 19,9-21
Levélbeli: 1Pt 3,8-15
Evangéliumi: Lk 5,1-11

Amikor egyszer a sokaság Jézushoz tódult, és hallgatta Isten igéjét, ő a Genezáreti-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek, és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; de ugyanígy Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.

Subscribe now

Kegyelem, irgalom, és békesség nektek, Istentől a mi Atyánktól, és az Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Szeretett testvéreim, a mai napra elrendelt evangéliumi igében Krisztus Urunk elhívja az első tanítványait. Nem az írástudók és farizeusok között keresi őket, hanem egyszerű emberek körében. Persze Lukács evangéliumának korábbi fejezeteiben már olvasunk arról, hogy Jézus a zsinagógákban tanított, mint akinek tekintélye volt, és akár a nagy templomban – tizenkét évesen! Ezelőtt már voltak ördögűzései és csoda gyógyításai. Jézus szavai tekintéllyel bírtak. Sokan már elismerték, hogy Jézus Isten nevében beszél. Ebben a fejezetben is olvassuk, hogy már voltak, akik jöttek őt hallgatni – amit a szöveg így fejezi ki: hallgatni Isten Igéjét. A tanításán keresztül találkozik majd Jézus Simon Péterrel, Jakabbal és Jánossal, Zebedeus fiaival. De itt Szent Péter, Szent Jakab, és Szent János esetében nem arról van szó, hogy csak elhívja őket, mint hallgatók. Elhívja őket őt követni. Elhívja őket mellette élni az útjain és részt venni a lelkipásztori szolgálatában. Az ótestamentumi igében hasonló esetről olvasunk:

„Amikor elment onnan, [Illés] rátalált Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántott. Tizenkét pár ökör ment előtte, ő maga a tizenkettediknél volt. Amikor Illés elment mellette, rádobta a palástját. Akkor ő otthagyta az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek!”

Ahogyan Elizeus azonnal elismeri Illés próféta elhívását, Szent Péterék is tudták, hogy amikor a mester szól, akkor követni kell. De ezelőtt is ismeri el Szent Péter Jézus különleges tekintélyét, hiszen amikor Jézus felszólítja őket, hogy rakják ki hálójukat, így válaszol:

„Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.”

Szent Péter hisz Jézusban, és pontosabban, hisz az Ő szavában. Hisz az igéjében. De talán úgy ismeri az igének a hatalmát, és a közvetítőnek, Jézusnak a tekintélyét, ahogyan Elizeus elismerte Illésben. Még csak prófétai tekintély ez. Még nem látja Istent ebben az emberi testben, hanem a láthatatlan Isten hatalmában bízik. Ez a korlátozott hite azonban azonnal kap megerősítést, amikor szakadásig teltek a hálói.

Szent Ambrosius, Milánó püspöke és Szent Ágoston mentora a hitben, azt írja: „emberi tudás és fáradozás semmit sem eredményezett, de Isten Igéjére hatalmas lett a fogás.” Innentől Szent Péter valami teljesen mást lát Jézusban, bár valószinűleg nem tudta volna artikulálni egy kalcedóniai Krisztológiát. Dr. Luther így fogalmaz: „rémület fogja át, amikor rájön arra, hogy Isten áll előtte ebben az emberben.” Ez az első új megfigyelése Szent Péternek.

Erre bűnbánatra tér: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Szent Péter még nem ismeri Jézus kegyelmét. A nagy fogás láttára Isten törvénye jut eszébe: a hatalmas Istené, aki valóban elítéli a bűnt, és aki előtt a bűnös ember átok alatt áll — ahogyan azt az Írás is tanítja. Szent Péter azonban ebben a pillanatban csak ezt látja, úgy, ahogyan a farizeusi törvényértelmezés is gyakran hangsúlyozta: Isten szent, az igazakat szereti, a bűnösök pedig nem állhatnak meg előtte. Írja az ige: „A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak.” De Jézus így válaszol: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!”

„Ne félj…” ez a második új megfigyelése Szent Péternek: Ez az Isten… ez az ember… valami egészen félelmetes és felfoghatatlan egységben… más képet fest magáról, mint amilyet a farizeusok festették róla, pedig az egy élő Istennek a jeleit teszi. Persze nekünk – akinek megvan a teljes ige egy egészen elérhető formában, online, vagy megfizethető, nyomtatott bibliában – világos hogy a farizeusok Isten-felfogása téves, vagy inkább részleges. Azt a szeretető, irgalmas természetet, amelyet Jézus itt mutat fel Szent Péternek, akár csak az Ótestamentumból is ismerhető. Dávid király így imádkozik Istenhez a 25. zsoltárban:

„Gondolj, URam, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak. Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, Uram! … URam, bocsásd meg bűneimet, mert sok van!”

Vagy akár a mai ótestamentumi igében is található a gyöngéd, irgalmas Istenünk, ahol nem szélből, földrengésből, vagy tűzből beszél Illés prófétához, hanem azok után egy halk, szelid hanggal, üzenve nekünk, hogy nem a pusztító elemekkel akar hozzánk érni, hanem szeretettel. „Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr –, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 33,11)

De itt Szent Péter, a farizeusok önmagukat a törvény szerint igaznak tartó lelkipásztori terroruk alatt, mást nem tud mondani, mint „Menj el tőlem!” Majd csak később fogja felismerni Isten irgalmát abban a nagy tettben, amit Krisztus vitt véghez a kereszten, de az a folyamat itt kezdődik azokkal a szavakkal, hogy „ne félj.”

Szent Péter nem volt az utolsó, akinek hosszú időre volt szüksége, hogy felfogja azt az egész képet, amelyet Isten kijelentett magáról. Az egyházban, sok tanító is esett, vagy esik olyan hibába, hogy szétválasztja az „Ótestamentum Istenét” az „Újtestamentum Istenétől.” Súlyos hiba, hiszen így nem találhatjuk meg azt az egy Istent, aki minket kiválasztott, és aki minket üdvözít. A valóság az, hogy Isten valóban elítéli a bűnt, és megátkozza a bűnöst, lásd 5Móz 28. Ez nem egy hibás vagy érvénytelenné lett kijelentés Isten természetéről. Megírva találjuk a zsidókhoz írt levélben, hogy „akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad” (Zsid 12,6). Ez mind Isten igazságossága, hiszen nem hagyja a bűnt annyiban. Csak ez jutott eszébe Szent Péternek, Jézus csodatettének láttára.

De ahogyan Pál apostol írja a Római levélben, „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától.” Ez az a kinyilatkoztatás Isten természetéről, amelyet Dávid király idézi elő a zsoltárban, és amelyet Szent Péter elkezd felismerni akkor, amikor Jézus így szól hozzá, „ne félj.”

Szent Péter bűnbánata egészen helyes, az egyetlen tévedése az, hogy azt mondja Jézusnak „menj el tőlem!” Szerencsére, Jézus erre a kérésére semmiképpen sem hallgat. Nekünk sem hallgat, ha azt mondjuk neki, „hagyj békén!” vagy „menj el tőlem!” Ő akkor is mellettünk áll, hív bennünket az igéje által, és várja a bűnbánatunkat megbocsátással… akkor is, amikor nem akarjuk vagy képtelenek vagyunk őt a kellő tisztelettel elismerni.

Nyugaton, a most lejárt Júniusi hónap arra szánt sok helyen, hogy megünnepeljék egyesek a bűnt. Nem látom, hogy mi ebben az ünnepelnivaló. Bűnt szinte mindenben követünk el, hiszen tisztátlan az akaratunk és önmagunkra van csak gondunk, nem a felebarátunkra, akire Jézus irányít bennünket. Sokkal inkább megérne ünnepelni azt, hogy van bűnbocsánat. Megünnepelni azt, hogy végre tisztán kimondhatjuk, ahogyan Dávid király, hogy „Uram … sok a bűnöm.”

És ami annál még inkább ünneplésre méltó, hogy Isten van nekünk, és hogy a teremtő igéjét nem a félelmetes dolgokban nyilvánítja meg a szerettei iránt, ahogyan a Hóreb-hegyén Illés se a szélben, se a földrengésben, se a tűzben sem találta meg Istent, hanem egy halk, szelid hangban. Egy olyan halk, szelid hangban, amit elképzelhetünk Jézustól, amikor mondja Szent Péteréknek, „ne félj.”

Dicsőség legyen a Szentháromság Istennek, Atya, Fiú, és Szentlélek. Dicsőség az Urunk Jézus Krisztusnak, aki a kereszten megváltott minket a bűn rabságából és a halálból. Ámen.

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha Isten van vele. Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. Nikodémus ezt kérdezte tőle: Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethet ismét? Jézus így felelt: Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. Nikodémus megkérdezte tőle: Hogyan történhet meg mindez? Jézus így válaszolt: Te Izráel tanítója vagy, és ezt nem tudod? Bizony, bizony, mondom neked: amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot, de nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket. Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek? Nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.

János evangéliuma 3,1-21

Subscribe now

Kegyelem, irgalom, és békesség nektek, Istentől a mi Atyánktól, és az Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Szeretett testvéreim, szeretett családom, ma a bibliának az egyik legnépszerűbb szakaszával foglalkozunk, hiszen ebben hangzik el az a kulcsmondat, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3,16. Ez Krisztus evangéliumának a lényege és summája. Ezért értelemszerűen idézik ezt sokan, táblákra írják, különféle gyűléseknél és tüntetéseknél kartonpapírra írva felmutatják a kamerának: János 3,16. De napjainkban azonban kevés hangsúlyt fektetnek az igének azon részére, hogy „el ne vesszen.” Többé-kevésbe él a nagyvilágban az a tévhit, hogy magunktól, saját erőnkből és jótetteink által jóban vagyunk Istennel. Az Isten megbünteti azt – úgy enyje-bejnye módon – amit esetleg rosszul teszünk – ha felfedezünk magunkban ilyet egyáltalán – és megjutalmazza azt, amit jól teszünk. Karmának hívja ezt a köznyelv, ami se nem magyar eredetű szó se magyar eredetű fogalom… és főleg nem keresztény eredetű. Erre a második kategóriára – a jótettinkért járó jutalomra – örülünk leginkább, és talán dicsekszünk is vele. A „mennybejutás,” avagy a halálunk utáni újraegyesülés Istennel – valamilyen formában – pedig adott. Talán ezért az egyszerű, világi felfogásunk miatt foglalkoznánk inkább Krisztus könnyebb szavaival e igében: „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot … Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy …” – ami a mélyebb üzenet mellett mégis igaz. Érthető. De itt, a Nikodémussal folyó beszélgetésben, Jézus egy sokkal fontosabb ügyben nyilatkozik, mondván: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg Isten országát.”

…foglalkoznánk inkább Krisztus könnyebb szavaival e igében: „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot … Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy …” – ami a mélyebb üzenet mellett mégis igaz. Érthető. De itt, a Nikodémussal folyó beszélgetésben, Jézus egy sokkal fontosabb ügyben nyilatkozik, mondván: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg Isten országát.”

Nikodémus, Jézus beszédpartnere, ezt azonban nem érti: kérdezi, „menjek vissza az anyám méhébe, hogy újra kijöhessek?” Vicces kérdés, nem? Van ennek a kérdésnek egy kissé „okoskodó” hangzása, nem? Pedig Nikodémus nem kételkedik Jézusban. Az elején fejezi ki elismerését Jézus isteni mandátumának, és éjjel jön, hogy a többi zsidók ne lássák őt a számkivetetthez, a Názáreti Jézushoz menni. Az egyház egyébként hagyományosan szentnek is nevezi el Nikodémust. Tehát akkor ha mi nem értjük pontosan Jézus szavait, akkor ne lepődjünk meg. Nikodémus „vicces” kérdése által bekerülünk mi is a helyébe. Mit jelent újjászületni? Az Úr Jézus mondja: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” Nikodémus mégsem érti. „Hogyan történhet meg mindez?” kérdezi. Jézus így válaszol, „Te Izráel tanítója vagy, és ezt nem tudod?” Sarkos válasz.

Jézus azért válaszol ilyen sarkosan, mert a bibliában addig is jelen volt minden előképe annak, amiről éppen beszél. Jelen van egy olyan történetben, amit minden zsidó tanító ismert volna. Hiszen amikor az izraeliták kimenekültek egyiptomból, a Fáraó alatti rabságuk elől, amikor Mózes kettéválasztotta a vörös tengert és átvezette a népét a tengerfenekén át, a vizek között – vízszint alatt – a száraz földig, és amikor Fáraó hadseregét utána ugyanazon vizekben megfullasztotta, előképezte azt a keresztséget, amiben ma részesül Marci, és ugyanazt az egy keresztséget, amiben mi felnőttek – keresztények – mindannyian részesültünk.

És kísérte őket a Lélek! Az Ótestamentumi ige, a kivonulás könyvéből – Mózes második könyvéből – azt írja, hogy a tengerhez „elindult Isten angyala” és „elindult az előttük lévő felhőoszlop is, és mögéjük állt.” És vele haladt a nép. A „felhő” nem más, mint Isten Lelke. Isten jelenléte. Isten vezette őket a tengerhez, és a tengeren át, és Isten zárta a fáraó üldöző hadseregét a tenger koporsójába. Amikor a száraz földre kiért Isten népe, felhő vezette őket át a Sínai pusztán nappal, éjszaka tűzoszlop. Isten Lelke. Isten Szentlelke.

Isten vezette őket a tengerhez, és a tengeren át, és Isten zárta a fáraó üldöző hadseregét a tenger koporsójába. Amikor a száraz földre kiért Isten népe, felhő vezette őket át a Sínai pusztán nappal, éjszaka tűzoszlop. Isten Lelke. Isten Szentlelke.

Miért mondom mindezt nektek? Miért kell ennyire túlbonyolítani egy keresztségi igehirdetést? Mert azt írja Szent Pál, Krisztus nagy apostola, hogy „atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre, a felhőben és a tengerben.” Víz és Lélek. „Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket, s a szikla Krisztus volt.” Víz és Lélek.

Azért is mondom ezt nektek, mert a Sínai pusztában nem élt a nép boldogan Isten Lelkének vezetése alatt! Végig panaszkodtak, rinyáltak, hogy mennyire volt jobb a rabszolgaság alatt egyiptomban. Mennyivel jobb volt ám az étel! Mennyivel nagyobb a normalitás, a biztonságérzet. Hálátlanságukért válaszul kígyókat küldött rájuk az Úr. Mérges kígyókat. De Mózesnek megparancsolta, hogy emeljen fel póznára feszítve egy kígyót, és azt mutassa fel Isten népének, akik a kígyók támadása alatt szenvedtek. Aki pedig ránézett a póznára, az úgynevezett „rézkigyóra,” életben maradt a kígyók mérge ellenére.

Azért számolok be minderről nektek, mert Krisztus mondja az evangéliumi igében, hogy „ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie.” Ha nem tudtuk volna, az Emberfia maga Jézus. És ezekkel a szavakkal, és az ő prófétája Mózes által is idézi elő az ő szenvedését, kereszthalálát, és bizony, a feltámadását. Mert amikor Krisztus keresztre feszíttetett, úgy a kígyó is: a Sátán; Vele együtt feszíttetett keresztre a bűn és a halál. Isten megfullasztotta őket mint Fáraó a vörös tenger vizében. Krisztus új, tökéletes keresztséget létesített, és új rézkigyót: amit a kereszt, a feszület képében használjuk vallásunk szimbólumaként.

…amikor Krisztus keresztre feszíttetett, úgy a kígyó is: a Sátán; Vele együtt feszíttetett keresztre a bűn és a halál. Isten megfullasztotta őket mint Fáraó a vörös tenger vizében. Krisztus új, tökéletes keresztséget létesített, és új rézkigyót: amit a kereszt, a feszület képében használjuk vallásunk szimbólumaként.

Azért számolok be erről mert ezalatt az új, végső keresztség alatt sem vagyunk mindig hálásak! Isten Törvénye, amit a Szentírásában és a természetben is látjuk, nem szent nekünk. Lázadunk ellene. Térjünk vissza Krisztus könnyebben felfogható szavaihoz, hogy „aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot … Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy …” Légy jó, tégy jót. Karma. Ha nem a saját mércénk alapján mérnénk cselekedeteinket, indulatainkat, hanem Isten tökéletes, hibátlan mércéje szerint, kiderülne rólunk, hogy gyűlöljük a világosságot, és ezért rosszat is érdemlünk. És ezért, egész világunk a kígyók marása alatt él. A hitetlenek tömege a halál átka alatt áll. Ilyen az elesett ember, aki távol áll Istentől. De mi, keresztények, ha még elesettek is vagyunk – és azok vagyunk – legalább nem vagyunk távol Istentől. Mert nem egy elvont keresztségről van szó, nem is egy szimbólumról, és nem is egy előképről; És nem is egy mögöttünk álló rémületes felhő vagy tűzoszlop nekünk Isten Lelke, hanem Krisztus által – azáltal hogy Isten emberré lett, helyettünk szenvedett kínhalált a kereszten, hogy magára vette Isten haragját; e munkássága miatt, a Szentlélek velünk együtt lakozó Isten. Isten emberré lett, hogy újra fogadóképessé tegyen bennünket – a keresztség újjászületése által, a keresztség bűnbocsánata által – a Szentlélek ajándékára. Már nem vagyunk távol Istentől testvéreim, csak rá kell tekintenünk. A mi rézkígyónkra, a keresztre kell tekintenünk, amin Krisztus Urunk függött.

A világiasság, a bűn, a bálványok imádása és ennek oka – a hiúság, a hálátlanság – dögvész. Halál. A legnagyobb keresztény a legjobb napján is vacillál szüntelen az Istenkövetés és a hálátlan elutasítása között. A legnagyobb szent is. Nem csoda, hogy ilyen hitetlen világban élünk. De hála legyen az Úristennek, hogy az ő egyoldalú munkája miatt, az Istennel való békesség miatt, amit a kereszten, az Ő passiója által megnyert értünk; az Ő kiválasztásnak köszönhetően csak rá kell tekintenünk, és igéje és Szentlelke által megmutatja az utat Őhozzá. Megmutatja az igéjében és abban a valós kapcsolatban, amit e keresztség szentségében megköt velünk. Egy baráti, megbocsátó, és szerető kapcsolat. Egy családi kapcsolat, amivel Ő a szentek közösségével együtt a mennyek és az Atyának minden kincsének örökösévé tesz bennünket. És bizony, bűneink és bizonytalanságunk ellenére. „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” mondja Szent Márk evangéliumában egy apa, akinek Jézus erre a kijelentésre – erre a hitvallására – kiűz egy ördögöt a fiából. Bizony, hála legyen az irgalmas Istennek, hogy minket is gyógyit, vezet… hogy rosszindulatunktól és számos bűneinktól eltekint, és hogy megbocsájtja ezt mind e keresztségtől kezdve.

[Isten az] igéje és Szentlelke által megmutatja az utat Őhozzá. Megmutatja az igéjében és abban a valós kapcsolatban, amit e keresztség szentségében megköt velünk. Egy baráti, megbocsátó, és szerető kapcsolat

Aki ném ismeri jól Isten igéjét, ezt mind soknak tarthatja. Többek között felvetődhet benne egy kétely: „hogy lehetek keresztény, ha mindezeket nem tudom?” Erre válaszul meg lecsonkítja a vallást, kötekedik Isten igéjével és annak állításaival és főleg az Isten szent Törvényével. Bálványokat állít a helyükre. De nem kell, hogy így legyen. Az Ő ajándékaira méltóak vagyunk, mert minket választott. Mert minket jegyez el a keresztségben. Megértésünket, engedélyünket vagy beleegyezésünket nem kért, amikor a keresztre ment értünk. Adja az ajándékait annak, aki hisz benne. Ilyen egyszerű, testvéreim. Legyen Istennek igaza, és minden ember hazug. Hallgassunk a Jó Pásztorra. A Szentlélek szánjon minket arra, hogy hűséggel reagáljunk a nagy tetteire, és éljünk az ajándékaival, mi felnőttek is, akik kisbabaként keresztelkedtünk és nem is emlékszünk róla. Adjon azt a Mindenható Isten, hogy e keresztség szentsége legyen Marci számára egy ajándék és egy újjászületés, és legyen nekünk is emlékeztető, hogy mi is meg vagyunk keresztelve. Nem hogy meg „voltunk” keresztelve, meg vagyunk. Mert megkaptuk a keresztségben Isten Szentlelkét. Mert nem rajtunk múllik ez, hanem az egy élő Istenen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Dicsoség a Szentháromság Istennek: Atya, Fiú, és Szentlélek! Ámen.

Igehirdető: Horváth Andrew Charles, a Független Hitvallásos Evangélikus Misszió szolgája

2026.06.20, Vác.

      A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük. Ő ezt a példázatot mondta nekik: […]   
Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek. Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt. A szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.

Kegyelem, irgalom és békesség Istentől, az Atyától, és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

A múltheti igeszakaszban, a “Nagy vacsora” igeszakasza arról szól, hogy bár az evangéliumot hirdetik világszerte, mégis kevesen fogadják el. Arról szól, hogy “Miért nem jönnek az emberek?” Szentháromság ünnepe utáni harmadik vasárnapon a téma viszont a következő: “Mit tesz Isten azokért, akik elveszettek?”

A mai igeszakasz, az egyik leghíresebb igeszakasz az egész Bibliában.

Mindenki úgy ismeri, mint a Tékozló fiú példabeszéde. Fülbe mászó a cím, de valójában ez nem egy fiú története, hanem kettőé. A történetben van egy fiatalabb és van egy idősebb testvér, akiket össze tudunk egymással hasonlítani.

Az apa itt Istent szimbolizálja, a tékozló fiú a bűnöst, az idősebb testvére pedig az, aki igaznak gondolja magát, akinek nincs szüksége bűnbánatra.

A példázat két színben dolgozza fel a történetet: az elsőben a tékozló fiú van a fókuszban, a másodikban pedig az idősebb testvér.

Subscribe now

A történet azzal kezdődik, hogy a fiatal testvér kikéri az apja vagyonának ráeső részét. “Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét!” mondja a fiú. A törvény szerint ez megillette őt, így számíthatott apja vagyonának egy harmadára. Az első szülött fiú testvér mindig a kétszeresét örökölte annak, amit a többi testvér — innen a maradék egyharmad.

A régiek ezen meglepődtek volna. A vagyon ezen része megillette őt, de csak apja halálakor. Idő előtt kikérni a vagyonodat azt jelentette, hogy apádat tulajdonképpen halottnak tekintetted — és ezt nem félted kimondani. Nagyon súlyos tiszteletlenség jele ez.

Ez tiszta kommunikációja annak, hogy engem nem az Atya érdekel, hanem pusztán a javai. A kapcsolatom az apámmal csak egy eszköz, ami által elérem a céljaimat. Ezt az üzletet mondta fel a fiú: rögtön a lényegre akart térni. Most.

Mit tett ez a közel-keleti apa? “Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont.” Egy tradicionális apa abban a régióban és abban a korban kitagadta volna ott nyomban őt.

A vagyon helyett az eredeti görög a “biosz” szót használja. Az apa megosztotta a fiúkkal az életét.

A mai ember nehezen fér ehhez az elgondoláshoz: régen nem az ember birtokolt földet, hanem a föld birtokolta az embert. Az ember gyökerei a földben vannak, és ha elszakad tőle, önmagát veszíti el.

Az apa gazdagsága a földje volt, innen származott a biosz-a, a megélhetése. A föld egy részének elvesztése a státuszod meggyengülését jelentette, hiszen az alapozta meg ez utóbbit.

A fiú arra kéri az Atyát, hogy szakítsa szét az életét.

Amit az Atya átél, az a radikális visszautasítás, a viszonzatlan szeretet fájdalma.

Ezután távoli vidékre költözött, távol az otthon kötelezettségeitől, ahol kicsapongó életet élt, és ahol eltékozolta a vagyonát.

Miután elköltötte vagyonát, éhínség támadt a vidéken, és nélkülözni kezdett. Éhínség idején egy jövevény, egy idegen élete különösen nehéz volt.

Ekkor elszegődött béresnek, ugyanúgy, ahogy az apjának voltak béresei.

“pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.”

A magyar nyelvű fordítások megelégednek disznó eledellel és a moslékkal. Az eredeti “keration” szó a szentjánoskenyérfa hüvelyét jelenti. Olyan étel ez, amit csak takarmányként használtak a jószágoknak. Az ifjabb testvér megállapodott volna azzal is, amit nem is emberi fogyasztásra szántak.

Jeremiás 2:13-ban Izrael el van ítélve, amiért élő vizet cserél el repedező ciszternákért, amelyek nem tartják meg a vizet

Jeremiás 2:13: “Mert két gonoszságot művelt népem:engem elhagytak, az élő víz forrását,hogy ciszternákat ássanak maguknak,repedező ciszternákat,melyek nem tartják meg a vizet.”

A disznók ezen eledele ezt a dicstelen cserét tükrözi. A bűn mindig helyettesíti az értékeset az értéktelennel, a bűnöst arra kárhoztatja, hogy héjakat egyen, ami nem elégíti ki az éhséget. Ha az ördögnek eladjuk a lelkünket, akkor cserébe legalább nem kapunk semmit, sőt, mindenünket elveszítjük.

Munkáltatója minden bizonnyal egy nem zsidó volt, akinek a szolgálatában tisztátalan állatokat kellett kezelni. Disznókat. Zsidó emberként.

Az, hogy disznókat kellett etetnie, hogy az ő eledelüket kívánta meg, a szélsőséges degradációt mutatja.

Senki nem adott neki semmit. Minden bizonnyal voltak barátai, amíg a vagyona tartott, de mostanra teljesen magányos lett.

A fiú “magába szállt” — írja Lukács.

A fiú felismerte a rossz sorát, és a romlottságát, de még mindig azon gondolkodik, hogy hogyan tudna alkudozni apjánál. Volt egy terve. Hazamegy apjához, nem mint fiú, hiszen tudja jól, hogy ahhoz méltatlanná vált, hanem mint béres. Így talán részben tudja kárpotolni az apját anyagilag.

Lukács így folytatja:

“Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”

Az ókori közel-keleti férfiak nem futottak. Gyerekek futottak. Asszonyok futottak. Nem egy földbirtokos pátriárka.

“megszánta”

Az eredeti görög kifejezés a “splagchnizomai”, ami szó szerint azt jelenti, hogy “megmozdult a bele”: együttérzett vele.

Az Újszövetségben ezt a szót csak Istennél, Jézusnál használják, és példázatokban, ahol Istent jelképezik.

A szó olyan együttérző szeretetet fejez ki, amely meghaladja az emberi mértéket, és a másik nyomorúságának mély átérzését jelenti.

“elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”

Már azelőtt kifejezi a tékozló fiú elfogadását, hogy az egyáltalán bármit is kérne.

A fiú elkezdi mondani a beszédét, elő akarja adni az okosan kieszelt tervét, de az apa félbeszakítja, mielőtt előadhatná az alkuját.”

A legszebb ruhát kapja meg, amely ünnepi jellegével az apa különleges szeretetét és megbecsülését fejezi ki. Gyűrűt húz az ujjára, ami a méltóság és a felhatalmazás jelképe. Tetőtől talpig fiaként öltöztetik fel, helyreállítva őt fiúi méltóságában, mint aki tagja a családnak.

Figyeljétek meg: ideje sincs a fiúnak arra, hogy lemosakodjon. A tékozló fiú mezítelenségét, mocskát és rongyait az Atya ruhái takarják el.

Nem várja meg az Atya, hogy a fiú kiérdemelje a státuszát. Ő fogja maga újra integrálni a családba.

“Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk”

A régiek alig ettek húst. Ez az ünnepekre volt tartogatva, és olyankor meghívták az egész falut. És most mégis:

“mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.”

Az Apa szemében a fiú balsorsa rosszabb volt, mint gondolta. Teljesen elveszett volt.

Az idősebbik fiú később érkezik.

Munkája valószínűleg távol tartotta őt a lakomától. A zene és a tánc félreérthetetlen jelei voltak az ünneplésnek.

“Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. “

Hogy merészeli az apja visszafogadni a semmirekellő öccsét? Hogy merészeli így pazarolni a vagyont? Hiszen én szolgáltam, én jó voltam. Jogom van a birtokod fölött.

“De az apja kijött, és kérlelte őt. “

Az apa ismét félretette a pozíciójához illő méltóságot, és lehajolt a fiához, hogy bátorítsa és kérlelje őt.

Az idősebb fiú megalázza az apját. Nem tiszteli meg azzal, hogy apaként szólítja meg, hanem azzal kezdi, szemrehányóan: “Látod, hány esztendeje szolgálok neked”

„Sosem szegtem meg parancsodat”: túlzó kijelentés ez. Az idősebb fiú valójában úgy viselkedett, ahogyan szerinte az öccsének kellett volna viselkednie: szolgaként.

„Egy kecskegidát sem adtál”: egy szerény ünnepséghez is elegendő lett volna.

Ő azonban ezt mondta neki:

„Fiam, te mindig velem vagy”: az idősebb fiú nem ismerte fel, hogy már önmagában az is jutalom, hogy az apjával lehet.

„Mindenem a tied”: ez nem csupán a jövőben rá váró örökséget jelentette, hanem jelenvaló valóságot is. Az apa gazdagsága már most a fiú rendelkezésére állt, hogy éljen vele.

“Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”

Az apának nem kellett volna igazolnia magát, mégis azt kívánta, hogy fia felismerje és vele együtt örüljön annak, hogy elveszett testvére megkerült.

A történet itt véget is ér. Azt tudjuk, hogy a tékozló fiú ott van már a lakomán, de az nem derült ki, hogy végül a bátyával mi lett. Ez a farizeusoknak szól.

Share

Az Atya Istent Jézus apaként ábrázolja és apaként szólítja. Jézus előtt ez több, mint szokatlan volt. Jézus az egész földi szolgálata alatt apának szólította Istent, kivéve egyetlen alkalommal.

Jézus kétféle embernek beszél, kétféle bűnösnek: a vámszedőnek és a farizeusnak. A vámszedő bűnei evidensek. A farizeusok esete rejtettebb. A vámszedőt jelképezi a tékozló fiú, a farizeust pedig az idősebb testvér. A tékozló fiú, a vámszedő láthatóan rossz, láthatóan bűnös; míg a farizeus, a nagyobbik testvér látszólag jó. Közös bennük, hogy mindketten elidegenedtek az Atyától. A maguk módján mindketten elveszettek. Mindketten az Atya javait akarják, és nem magát az Atyát. Mindketten az Atyát használják, hogy megkapják mindazt, amit valóban szeretnek: státuszt, materiális biztonságot, gazdagságot.

Mindkét testvér a maga elgondolása szerint szeretné berendezni a világot. Mindkettő az önigazolást keresi. Mindkét testvér önmaga Istene akar lenni, önmaga Ura, önmaga megváltója, mindkettő az Atya birtokát szeretné kontrollálni. Istent próbálják kontrollálni.

Az idősebb fiút nem a látható bűnei tartják vissza, hiszen látszatra nincsenek bűnei. Éppen ezek a látszólagos jó cselekedetek tartják őt vissza az ünnepi lakomától: a büszkesége.

Jó cselekedetei kevéllyé, arrogánssá, lenézővé teszik őt, és így képmutatóvá is.

Annyira korrumpálva vagyunk a bűn által, hogy még a jót sem tudjuk jó okokból cselekedni.

Ha ezt felismerjük, akkor teljesen más perspektívából látunk mindent.

Azon túl, hogy önmaga megváltója, az idősebb fiú a jó cselekedetekért elvárja a jó életet, hiszen az jár neki. Nem azért engedelmeskedik Istennek, mert Istent szereti, hanem azért, hogy megkapja Isten “áldásait”. Jó cselekedeteivel akar kontrollt gyakorolni Isten felett. Ez a dicsőség teológiája.

Jézus ebben a példázatban azt tanítja nekünk, hogy nincs üzlet!

A dicsőség teológiája mindig az embert helyezi előtérbe, és azt igyekszik elhitetni, hogy Isten legnagyobb ajándéka az ember számára az, hogy rábízza a saját üdvössége megszerzését. Hogy meg tudja váltani önmagát.

“apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. — A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.”

A múlt heti igeszakaszban azt láttuk, hogy a nagy lakomára a meghívottak nem jöttek el, akik viszont eljöttek, azok a “szegények, a nyomorékok, a sánták és a vakok” voltak (Lukács 14:21).

Akik azt hiszik, hogy egészségesek, nem szorulnak orvosra. Akik igaznak tartják magukat, nem keresnek Megváltót. Csak a megtört szív és az alázatos lélek képes befogadni az evangéliumot.

Isten a szenvedést használja arra, hogy lerombolja az önigazultság falát. Csak annak pusztulása után tapasztalhatja meg az ember Isten kegyelmét. A kereszt teológiája a szenvedés teológiája, amelyen keresztül Isten munkálja az üdvösséget.

Csak a koldus tudja elfogadni Isten meghívását a lakomára

A tékozló fiú magába szállt. Látta a döntéseinek a következményeit, a hibáit, a bűneit. Ez a bűnbánat mindig a Szentlélek munkája, amely a Törvényt használja fel arra, hogy átvágja magát a lelkiismeretünkbe, hiszen “a bűn megismerésének is a törvény az alapja” (Róma 3:20)

Szükségünk van az Atya kezdeményező szeretetére: mindkét fiához kimegy, hogy behozza őket.

Mielőtt a fiú bármit mondhatna: az apa meglátja, megszánja, elé fut, átöleli, megcsókolja.

A fiú még a bűnvallását sem tudja végigmondani.

Nem tudja előadni az alkut:

„Tégy engem béreseid közé!”

Vegyük észre, az Atya csókja megelőzi a fiú bűnbánatát. Nem a bűnbánatból következik a csók, hanem a csókból következik a fiú bűnbánata.

Az Atya nem tárgyal.

Nem próbaidőt ad.

Nem követel jóvátételt.

Ez a megigazulás képe.

A fiú nem azért lesz ismét fiú, mert eleget tett valaminek. Azért lesz fiú, mert az apja fiának nevezi.

A ruha nem a fiú ruhája, hanem az apa ruhája.

A gyűrű nem a fiú érdeme, hanem az apa ajándéka.

A saru a szabad ember viselete, nem a szolgáé.

A fiú semmit sem hoz magával.

Mindent kap.

Ahogy a bűnös sem saját igazságába öltözik, hanem Krisztus igazságába.

Ugyanakkor, ha mi ajándékba is kapunk mindent, ez nincs ingyen. Ennek a költségeit valakinek állnia kell. Ahogyan a tékozló fiú is hazatér, annak a költségét az idősebb testvér állja, hiszen az öccse eltékozolta a családi vagyon harmadát. A mi adósságunk rendezéséhez ugyanakkor nem elég annyi, hogy valaki mélyebben a zsebébe nyúl.

“Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (János 3, 16)

Jézus Krisztus az élete árán hozott vissza bennünket Isten családjába.

Mert a kereszten Jézus Krisztust megfosztották ruháitól, mezítelenre vetkőztették, hogy minket felöltöztethessen a fehér ruhába, amelyet nem érdemlünk meg.

A kereszten Jézus így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem!” – ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem Atyjának szólította Istent. Abban a pillanatban nem fiúként kiáltott. A kereszten Krisztus magára vette azt az ítéletet, amely minket illetett, hogy mi elnyerjük azt a fiúságot, amely egyedül Őt illette meg.

Abban a sötét órában Krisztus elszenvedte a bűnös embert megillető istenelhagyatottságot, hogy nekünk soha ne kelljen azt elszenvednünk.

Ezt mondta az Atya:

“Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.”

Hála legyen az Úrnak, aki Krisztusban megkereste az elveszetteket, és hazavezeti őket az Atyai házba! Ámen.

Az Ágostai Hitvallás XVI. cikke

A közügyekről azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai, a keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben lévő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.

Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen világi kötelességektől.

Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az istenfélelemben és hitben, hanem a világi kötelességek elhagyásában keresik, mert az evangélium a szív örökkévaló igazságát tanítja. Ezzel azonban nem forgatja fel az állami vagy a családi élet rendjét, hanem nagyon is megköveteli, hogy azt Isten rendeléseként megtartsuk és a szeretetet ezekben a rendekben gyakoroljuk. A keresztyének tehát kötelesek felsőbbségeiknek és törvényeknek engedelmeskedni, kivévve, ha azt követelik tőlük, hogy bűnt kövessenek el, mert akkor inkább kötelesek Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek. ApCsel 5,29.

Subscribe now

Történelmi elemzés

Ez a cikk elsősorban az anabaptistáknak arra a teológiai igazolására válaszol, amellyel a gyakorlatban el akarták törölni a meglévő világi hivatalokat. A világi hivatalok „eltörlése” alatt itt a következő értendő: a Szentírás Törvénye alapján a keresztények nem tölthetnek be világi hivatalt a bűnös világban, mivel ezek működése ellentétes Isten Törvényével; ezért a keresztényeknek ezen hivatalokat az isteni Törvény alá kell rendelniük (át kell alakítaniuk), mielőtt betölthetnék azokat. Ennek egyik legfőbb példája a Thomas Müntzer által Mühlhausenben létrehozott kommuna. A városi tanács megdöntése után Müntzer egy teokratikus „Örök Tanácsot” állított fel, hogy bibliai törvénykezést vezessen be a város polgárai felett. Hasonló események zajlottak Münster városában is, ahol egy csoport önjelölt „próféta” arra törekedett, hogy a bibliai Törvényt (az ő értelmezésük szerint) tegye a város jogi normájává. Mindkét mozgalom az anabaptista irányzathoz tartozik.

Az anabaptisták kérdésén túl az Apológia (az Ágostai Hitvallás Védőirata) kitér egy bizonyos Andreas Carlstadt problémájára is, aki előfutára annak az irányzatnak, amelyet ma „teonómia” néven ismerünk, és amely mind a mai napig nagyon gyakori a református hagyományban. Míg Luthert Wartburg várában védték, Carlstadt – Luther egyetemi kollégája – központi szerepet vállalt a wittenbergi reformáció vezetésében. Ezen idő alatt megpróbálta kikényszeríteni a városi tanácsból, hogy a helyi törvényeket Mózes bírói törvényeihez igazítsák. Melanchthon az Ágostai Hitvallás Apológiájában ennek a cikknek a kapcsán feljegyzi: „Carlstadt őrültségében ránk akarta kényszeríteni Mózes bírói törvényeit.” Miután összeveszett Lutherrel és kiűzték Wittenbergből, Carlstadt a nyugat-németországi és különösen a bázeli református felekkel talált közös hangot, megalapozva ezzel a teonómia irányzatát a történelmi református hiten belül.

Melanchthon az Ágostai Hitvallás Apológiájában ennek a cikknek a kapcsán feljegyzi: „Carlstadt őrültségében ránk akarta kényszeríteni Mózes bírói törvényeit.”

Ezzel a radikális megközelítéssel ellentétben az Ágostai Hitvallás a történelmi Egyház többségének álláspontját képviseli: helyes, ha a keresztények a meglévő állam keretein belül működnek – annak minden hibájával együtt –, feloldva a lelkiismeret terhét, amely arra kényszerítené őket, hogy az államot Isten Törvényéhez igazítva átszervezzék. Ez egyben választ ad arra a sokat vitatott és az egyház korai történelmében hangsúlyosan jelen lévő kérdésre is, hogy vajon a keresztények szolgálhatnak-e katonaként egy meglévő állam alatt, valamint arra az aggodalomra, hogy a hűséges keresztények szabadon részt vehetnek-e a civil társadalom hivatásaiban ahelyett, hogy szerzetesi fogadalmat tennének és kivonulnának abból. E cikk Apológiájában, valamint a Római Katolikus Egyházzal való egyetértésben is hivatkozott kulcsfontosságú igehely a római levél 13:

Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet.

Magában a cikkben Melanchthon az ApCsel 5,29-et idézi, hogy ezt a tanítást az Isten iránti hűségünkkel egyensúlyozza ki. A megegyezés tehát a következő: a keresztények nem törekedhetnek az állam eltörlésére, és nem is vonhatják ki magukat az abban való részvételből, hanem alá kell vetniük magukat annak törvényeinek és elöljáróinak minden esetben, kivéve, ha lelkiismeretük elítéli cselekedeteiket, mint az állam ügynökeinek vagy alattvalóinak. Ilyen esetekben Istennek kell engedelmeskedniük az emberek törvényei helyett. Az alattvalók szempontjából ez (a gyakorlatban) azt jelenti, hogy nem szegülhetnek szembe a törvényes hatóságokkal, hacsak nem kapnak közvetlen parancsot a bűnre, különösen arra, hogy szóban vagy tettben káromoljanak az Urat – más szóval, hogy megtagadják hitüket. Ez egy mérsékelt megközelítés, amely a Szentírásban tanúsítotthoz hasonló feszültséget tartja fenn.

Isten és ember törvénye között

Ami azt illeti, hogyan kell navigálnunk ebben a feszültségben, a lutheri reformáció a Három Rend (tres ordines) tanítását vallja. Ez a koncepció, amelyet Dr. Luther írásaiban és előadásaiban fogalmazott meg, és amelyet hitvallási irataink is alapul vesznek, az életet három szférára osztja: a családra (háztartás), az államra (világi kormányzat) és az Egyházra. A keresztény ember egyidejűleg mindhárom rend tagja. A család tagjaként ő apa, feleség, vagy fiú, illetve leány; az állam tagjaként ő alattvaló, elöljáró vagy uralkodó; az Egyház tagjaként pedig hívő (laikus) vagy lelkész. A keresztény ember az élet minden területén arra hivatott, hogy istenfélő emberhez méltóan viselkedjen: A családban pásztorai vagyunk szeretteinknek, szorgalmasan dolgozunk, hogy gondoskodjunk róluk, és hitben vezetjük gyermekeinket; az államban arra vagyunk elhívva, hogy törvénytisztelő polgárok, vagy istenfélő tisztségviselők és uralkodók legyünk; az Egyházban pedig arra hivatunk, hogy hűségesen fogadjuk Isten Igéjét és szentségeit, útmutatást keresve lelkipásztorunktól, a lelkésztől, vagy ha lelkészek vagyunk, hűségesen hirdessük és tanítsuk Isten Igéjét (törvényt és evangéliumot egyaránt), és kiszolgáltassuk az Ő szentségeit.

… az életet három szférára osztja: a családra (háztartás), az államra (világi kormányzat) és az Egyházra. A keresztény ember egyidejűleg mindhárom rend tagja.

A Három Rend tanítását gyakran a Két Birodalom tanának – egy másik, Dr. Luther prédikációiban és írásaiban kidolgozott koncepciónak – a fényében vizsgálják, ahol a családot és az államot a „balkéz felőli birodalomnak”, az Egyházat pedig a „jobbkéz felőli birodalomnak” tekintik. Ez a tanítás különösen fontos ahhoz, hogy eligazodjunk a politikai és lelki kötelességeink közötti feszültségben. A római levélből fent idézett verseit Szent Pál alábbi iránymutatása követi:

Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót, és megdicsér, ⁴mert az Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse.

Nehéz elképzelni, hogyan lehetne bármely világi hatalmat, különösen a Római Birodalom császárát és az ő elöljáróit „Isten szolgáinak” tekinteni. Amikor választ keresünk erre a sürgető kérdésre, meglátjuk az isteni rend iránti szolgálatuk lényegét: alattvalóik és külső ellenségeik külső, nyilvánvaló gonoszságának megfékezésében áll. Alapvetően a társadalom jó rendjének megteremtése és fenntartása felebarátunk javát szolgálja; az uralkodó esetében pedig a rá bízottakét. Ebből láthatjuk, hogy a balkéz felőli birodalom lényegét tekintve a kard birodalma. A kardot a polgári törvények és a jogi (világi) folyamatok irányítják. Mint a társadalom egyszerű ténybeli tagjai, a keresztények alá vannak vetve ennek a birodalomnak, de szabadon részt is vehetnek annak igazgatásában, amennyiben elhívást kapnak rá.

a balkéz felőli birodalom lényegét tekintve a kard birodalma. A kardot a polgári törvények és a jogi (világi) folyamatok irányítják. Mint a társadalom egyszerű ténybeli tagjai, a keresztények alá vannak vetve ennek a birodalomnak, de szabadon részt is vehetnek annak igazgatásában, amennyiben elhívást kapnak rá.

Mégis, a mi időnkben és a kereszténység történelmének számos pontján a keresztények számára különösen nagy volt és maradt a kísértés, hogy a polgárinál magasabb rendű Törvényhez – Isten Törvényéhez – meneküljenek, menedéket keresve a őket körülvevő egyre nagyobb erkölcstelenség elől. De az ember bukott természetét figyelembe véve, a valóság az, hogy ezzel csupán a saját hóhérunkhoz menekülnénk. Azon csoportok esetében, amelyek ellen ez a cikk érvel (és modern megnyilvánulásaikban is), azt látjuk, hogy minden olyan kísérlet, amely a Törvény cselekedetei általi megigazulásra törekszik, elkerülhetetlenül a Törvény öncélú, önkényes értelmezéséhez vezet – ez a tipikus farizeusi komplexus –, ezáltal részben vagy egészben ténylegesen érvényteleníti a Törvényt. A kereszténység bármely törvényeskedő (legalista) felfogásában a Törvény alatti igazság elkerülhetetlenül a megigazulás feltételévé válik. Ugyanakkor az is jellemzi ezt, hogy elmulasztják gyakorolni a szeretetet és a kegyelmet a felebarát iránt, mivel Krisztushoz próbálják terelni őket az őket is elítélő kemény szavakkal, ahelyett, hogy a kegyelem ingyenes ajándékával és a Szentlélek ajándékával tennék, amelyek valójában Őhozzá vezetik a lelkiismeretet. Alternatív megoldásként az ilyen modellek odáig vezetnek, hogy végül semmilyen formában nem tartják tiszteletben a törvényt, mivel a közösség összeomlik a Törvény merev ítéletének súlya alatt. Ráadásul, ellentétben a bibliai Törvénnyel, amely igen nehéz mércét állít a személyes igazságosság elé, a polgári törvény a világi rend számára állít fel mércét. E kettő hatókörének összekeverése a történelem során mindig is képmutatáshoz, katasztrofális visszaélésekhez és ahhoz a kudarchoz vezetett, hogy nem sikerült elérni a rend fenntartásának alapvető célját sem.

Egy igazságos társadalom felé

Sok ma élő keresztény, és a korábbi évszázadok keresztényei számára is, mindig is megvolt az a vágy, hogy társadalmukat Isten mércéinek jobb megtartása felé tereljék. Sokak számára úgy tűnhet, hogy az evangélikus megközelítés beletörődik a világ romló állapotának elfogadásába. A lutheri gondolkodás azonban elismeri, hogy kötelességgel tartozunk felebarátunk iránt: törekednünk kell arra, hogy megakadályozzuk a törvénytelenségbe való teljes összeomlást, élve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket mint a világi hatalom alattvalói kapunk. Dr. Luther Hogyan viszonyuljanak a keresztények Mózeshez? című írásában foglalkozik az Isten parancsolatait követni vágyó, istenfélő keresztények és Mózes Törvénye közötti kapcsolattal. Ez a traktátus nagyban segít abban, hogy leküzdjük a kísértést, hogy vagy a református teonómisták és számos judaizáló iskola által javasolt szigorú mózesi törvényeskedést válasszuk a világi ügyekben, vagy pedig teljesen megadjuk magunkat – avagy megtűrjük – a szekuláris világ perverz, istentelen etikáját, ahogyan azt a teológiailag liberális kereszténység példázza. Ugyanakkor arra is törekszik, hogy megőrizze a keresztény filozófiai hagyományt, mint létfontosságú eszközt abban, hogy életünket Isten parancsolatai szerint formáljuk. A traktátusban Dr. Luther megismétli Szent Pál tanítását, miszerint a keresztények „meghaltak a törvény számára” (Római levél 7,4), de maga a Törvény nem halott, és megvan a maga haszna mind a keresztény ember számára személyesen, mind a polgári kormányzat modelljeként. Dr. Luther azonban hangsúlyozza, hogy a civil társadalmat nem konkrétan Mózes Törvénye irányítja, hanem – a középkori skolasztikus diskurzusból szokatlan módon kölcsönözve egy kifejezést – a természettörvény (természetes törvény).

… törekednünk kell arra, hogy megakadályozzuk a törvénytelenségbe való teljes összeomlást, élve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket mint a világi hatalom alattvalói kapunk.

Az arisztotelészi gondolkodásban a természettörvény abból származik, ahogyan megfigyeljük a teremtés különböző aktív cselekvőit a saját, megfelelő – vagy természetes – céljaik felé haladni. A klasszikus keresztény filozófiában a természettörvény nem pusztán a természet alkotóelemei viselkedésének és kölcsönhatásának semleges kifejeződése (ahogyan a későbbi felvilágosodás „naturalista” filozófiáiban). Ehelyett magában hordoz egy jó és rossz fogalmat a minden dologra érvényes ideális, helyes végcélok alapján, amelyhez aztán minden valós, megfigyelt viselkedést mérnek. Minden filozófiai rendszernek, amely a természettörvény koherens fogalmát igyekszik megalkotni, szüksége van tehát egy módszerre vagy forrásra e megfelelő végcélok meghatározásához. A skolasztikusok számára, és itt Dr. Luther számára is, Mózes Törvénye a létező legjobb útmutató ezek megállapításához, nem egytől egyig átvett formában, hanem céljait megvizsgálva és a meglévő rendszer szerint alkalmazva. Az, hogy hogyan irányítjuk társadalmainkat a polgári jogon keresztül, annak a törekvésnek a kérdése, hogy miként érjük el ezeket a célokat azokban az adott helyzetekben, amelyekben bármely kultúra vagy etnikai csoport találja magát. Ebben a rendszerben, a Szentírás kinyilatkoztatásának elsőbbsége alatt, helye van a racionális diskurzusnak és az egyén belső reformációja által irányított türelmes változásnak. Legfőképpen pedig helye van Isten kegyelmének.

Itt lép be a képbe az Egyház mint a jobbkéz felőli birodalom. A Galata levélhez írt magyarázatában Dr. Luther a mózesi törvényről úgy beszél, mint „kínzóról” vagy „hóhérról”. Ha csak Mózes Törvényével rendelkeznénk, és azt juttatnánk érvényre, az mindenkit biztos halálba küldene. Az Egyházban a Törvényt hirdetik ugyan, de soha nem Krisztus Evangéliumának, a megmentő kegyelemnek a végső vigasztalása nélkül. Így a Törvény megszűnik fenyegetés lenni, és ehelyett a Szentlélek eszközévé, az érett lelkiismeret és a bűn kísértésével szembeni nagyobb önuralom útmutatójává válik. Amikor az Egyház Ige és Szentség szolgálata által táplált és formált keresztények belépnek a kormányzásba, magukkal viszik ezt az érett lelkiismeretet, és hozzájárulnak olyan humánus törvények megalkotásához, amelyek szolgálják elsődleges céljukat, a gonoszság megfékezését, ugyanakkor elősegítik a felebarát iránti szeretetet is.

Az Egyházban a Törvényt hirdetik ugyan, de soha nem Krisztus Evangéliumának, a megmentő kegyelemnek a végső vigasztalása nélkül. Így a Törvény megszűnik fenyegetés lenni, és ehelyett a Szentlélek eszközévé, az érett lelkiismeret és a bűn kísértésével szembeni nagyobb önuralom útmutatójává válik.

Mind az egyéni lélek, mind a polgári törvény az a színtér, ahol az istenfélő engedelmesség és az ördög kísértése megvívja harcát. Amikor a keresztényeket az Egyház táplálja, a Szentlelket viszik bele az észszerű polgári törvények megalkotásába, azok szükségleteinek megfelelően, akiket ezek fognak kormányozni. Ez különösen is aktuális a mi időnkben, amikor igazán keresztény társadalmakat szinte sehol sem találunk. Ha Mózes Törvényét – amely az Evangélium feloldozása nélkül hagyva még egy érett keresztény lelkét is megrémíti – ráerőltetnék egy hitehagyott társadalomra, mennyivel inkább okozna kétségbeesést, és mennyivel inkább megerősítené az alattvalókat az Isten elutasításában, akit így irgalmatlannak és zsarnokinak látnának? A természettörvény alapján folyó észszerű törvényhozói eljárás az a híd, amelynek feladata az egészség és az élet megőrzése, és e cél érdekében a gonosz megfékezése. A keresztény embernek létfontosságú szerepe van abban, hogy ezt a célt irgalommal és együttérzéssel igyekezzen elérni a társadalmában a hivatásokban való aktív részvétel révén, amelyek közül nem utolsó a világi vezetői vagy törvényhozói hivatás.

Összegzés

Ebben a cikkben a keresztény ember arra kap tanítást, hogy tisztelje a polgári törvényeket, és egyben bátorítást is nyer, hogy részt vegyen mindazokban a törvényes hivatásokban, amelyeket a világ kínál a három rendben (a családban, az államban és az Egyházban). Az élet e három szférája szükségszerűen érinti a keresztény embert, és együttműködnek abban, hogy segítsenek elérni a legjobbat, amit ez a bűnnel és az ördöggel való küzdelemmel teli élet kínálhat. E cikk problematikájából kinövő tágabb tanítások révén a keresztény ember további emlékeztetőt kap arra, hogy a Törvény nem üdvözít, valamint arra is, hogy mind az egyén, mind a társadalom egésze kudarcot vall annak megtartásában. Ebből adódóan arra kap buzdítást, hogy elsőként az Evangéliumot és a Szentlélek segítségét keresse ahhoz, hogy a Törvényt útmutatóként használja. A keresztény ember nem ragaszkodhat a Szentírás Törvényének maradéktalan betartatásához a világi társadalomban, de nem is vetheti el azt. Megtanulni együtt élni a Törvény igazságos ítéletével Krisztus Evangéliumának irgalmán keresztül és a Szentlélek vezetésével – ez az a folyamat, amelyben a keresztény ember lelkiismerete meggyógyul. Az a lehetőség, hogy a keresztények befolyásolhatják a polgári jog észszerű fejlődését saját társadalmaikban, egyben arra is ösztönözheti őket, hogy ne csak a saját lelkiismeretük helyreállításával foglalkozzanak, hanem azzal is, hogy mivel járulhatnak hozzá társadalmukhoz. Ezt úgy tehetik meg, hogy lelkiismeretüket a törvényhozók és a rendfenntartó szervek – és valójában minden felebarátjuk – rendelkezésére bocsátják a családi és állami rendekben betöltött hivatásukon keresztül.

Írta és előadta: Horváth Andrew Charles, teológushallgató

Cantate vasárnapjára kijelölt igeszakaszok:
Ószövetség: Ézs. 12:1-6.
Levélbeli: Jakab 1:16-21
Evangéliumi: János 16:5-15

A keresztény hit azt tanítja, hogy a Szentírás Isten Igéje, és teljes egészében a Szentlélek ihlette. Egyházunk azt tanítja, hogy a Szentírás az a világosság, amelyet Isten adott nekünk, hogy vezessen bennünket ebben a bűnnel és halállal terhelt világban. A Szentírás mindig arra a különleges műre mutat, amelyet maga Isten vitt véghez üdvösségünkért a mi Urunk Jézus Krisztusban és általa; e megváltó mű betetőzése pedig Urunk Jézus Krisztus halála és feltámadása.

Ezért mi, keresztények, erőt kapunk arra, hogy énekeljünk, és így szóljunk a szent prófétával, Mózessel együtt: „Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak, te egész föld!” (Zsolt 96,1). Ez azoknak az éneke, akiket Isten természetfeletti beavatkozása szabadított meg a szolgaságból. Ez az egyiptomi rabságból megszabadított zsidó nép éneke, akik látták, amint a fáraó és egész serege elmerül a Vörös-tenger vizében. „Új ének”, mert ezek az emberek új életre szabadultak fel – a szabadság új életére.

„Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak, te egész föld!” (Zsolt 96,1) – ez Krisztus menyasszonyának, az ő szent Egyházának éneke, amelyet Krisztus saját vére váltott meg a bűn, a halál és az ördög rabságából, ahogyan olvassuk: „Krisztus vére […], mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9,14).

„Énekeljetek az Úrnak új éneket…” (Zsolt 96,1) – ez azoknak az éneke, akik a keresztség szentsége által új életet kaptak Istentől. Új teremtéssé lettek Krisztusban, ahogyan írva van: „A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Róm 6,4).

„Énekeljetek az Úrnak új éneket…” (Zsolt 96,1) – ez a győzelem éneke. Győzelmi kiáltás az felett, aki a bűn és a halál rabságában tartott minket. Azért győzelem éneke, mert Krisztus áldozata által az ördög feje összetöretett, és halálos ellenségünk végérvényesen legyőzetett. Kereszthalála által az Úr Jézus Krisztus széttörte a rabság bilincseit, és a megöletett Bárány most a mi Urunk és Istenünk, mi pedig az övéi vagyunk, ahogyan olvassuk: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal 3,27).

Ezért ezen a vasárnapon, Cantate vasárnapján, éneklünk és emlékezünk. Emlékezünk és hisszük az Igét, amely így szól: “halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek […]de Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, hogy minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt […]” (Ef 2,1–5).

Emlékezünk arra, hogy ott, az Éden kertjében, Isten parancsával szembeszegülve, ősszüleink „hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és sötétség borult oktalan szívükre” (Róm 1,21). Hallgattak az ördög szavára: „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz” (1Móz 3,5). Ami ezután történt, arról Pál apostol így szól: „Isten kiszolgáltatta őket megbízhatatlan gondolkodásuknak” (Róm 1,28), és az ember a bűn, a halál és az ördög zsarnoki rabságába jutott.

Gyakran halljuk, hogy „Isten szeretet”. És ez igaz, még ha a posztmodern világ sokszor a bűnt is igazoló türelem alátámasztására használja ezt a kifejezést. Maga a Szentírás mondja, hogy Isten szeretet, de így: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,16–17).

E vasárnap igeszakaszában Urunk Jézus Krisztus így szól: „mikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13). A Szentlélek az, aki eljön, és ezt mondja nekünk: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket” (2Kor 5,19). A Szentlélek emlékeztet bennünket arra, hogy Jézus Krisztus, „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29), értünk és üdvösségünkért adatott halálra.

Ezért emeljük fel hangunkat ezen a vasárnapon, és betöltjük az Igét: „Énekeljetek az Úrnak új éneket…” (Zsolt 96,1). Mert bár Isten haragja nyilvánvaló volt a bűn miatt (Róm 1,18), most fiainak és leányainak tekint minket, mert haragja kiáradt Fián, a mi Urunk Jézus Krisztuson.

„Énekeljetek az Úrnak új éneket…” (Zsolt 96,1), mert bűneink – amelyek elválasztottak bennünket Istentől (Ézs 59,2) – teljesen megbocsáttattak Krisztus halálában és feltámadásában. A Szentlélek pedig emlékeztet: „mindnyájan vétkeztek […] és megigazulnak ingyen az ő kegyelméből, a Krisztus Jézusban való megváltás által” (Róm 3,23–25).

„Énekeljetek az Úrnak új éneket…” (Zsolt 96,1), mert mi vagyunk az Egyház, amelyről írva van: „Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte […] hogy dicsőségben állítsa maga elé” (Ef 5,25–27). Itt, az ő Egyházában Krisztus velünk van: Igéjében, a keresztség fürdőjében, a feloldozásban és az úrvacsorában, ahol ezt mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54).

„Énekeljetek az Úrnak új éneket…” (Zsolt 96,1), mert most már Krisztuséi vagytok. Az ő igazsága a miénk. Amit az Atya neki adott, azt ő nekünk adja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot…” (Mt 25,34). Ez isteni ígéret és valóság. Urunk visszatér, hogy magához vegyen minket örökre.

Ezért: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, énekelj az Úrnak, te egész föld!” (Zsolt 96,1)

Ámen.

Megvallom, engem mindig zavarba ejtett a „kegyességi irányzat” kifejezés. Mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy a szó használata és a mögé tett tartalom között valamiféle diszkrepancia húzódik. Mintha nem azt jelentené, amire használják. Vagy túl sok jelentéssel ruházzák fel ezt a szót, vagy éppen azt a tartalmat szabják rövidre, amelyet jelölni kívánnak vele.

Kegyességi irányzatok közé szokták sorolni az evangéliumi/evangelikál kereszténységet, a karizmatikus mozgalmakat, a pietizmust, valamint a hitvallásos evangélikusságot — és ugyanebbe a kategóriába kerülnek olyan teológiai megközelítések is, amelyek a Szentírást elsősorban történetileg rétegzett, egymással párbeszédben vagy akár egymásnak ellentmondó, részben önálló hagyományokból összeálló szövegek gyűjteményeként értelmezik. Különösen feltűnő ez akkor, amikor ugyanazon kategória alá sorolják az evangéliumi és az ilyen, történetkritikai hangsúlyú megközelítések különböző képviselőit. Vajon valóban pusztán „lelkiségi” különbségről van szó? Aligha.

Ezek az irányok egészen eltérő teológiai és filozófiai premisszákból indulnak ki. A hitvallásos evangélikusság például a Szentírást krisztológiai és tipologikus egységben olvassa, míg más megközelítések inkább a szövegek pluralitását, történeti beágyazottságát és belső sokszólamúságát hangsúlyozzák. E különbségek túlmutatnak kegyességen és lelkiségen. Itt ugyanis nem pusztán különböző értelmezési módszerekről van szó, hanem a Szentírás természetéről alkotott eltérő alapfeltevésekről.

Tulajdonképpen mit nevezünk kegyességi irányzatnak?

Szászné Lázár Eszter Csenge, református teológus a témába vágó tanulmányában így ír a kegyesség kifejezés eredetéről és átalakulásáról:

“A német kegyes kifejezés származását tekintve vallásos fogalom. Luther bibliafordításához kapcsolják a szó protestáns eredetét, mely a megigazulás tanhoz kapcsolódik. Kegyes ember az „igaz ember”. Becsületes, tisztességes, igaz. Schleiermacher óta azonban a vallásos érzület leírására is használják. Ennek következtében a kegyesség a vallás szubjektív oldalát jelzi, egyfajta vallásos beállítódást.”1

A kegyesség tulajdonképpen az adott vallási közösségen belül kialakuló vallásgyakorlati és spiritualitási forma, amely meghatározza a hit megélésének módját, a vallási gyakorlat hangsúlyait és a vallásos lelkiség stílusát, anélkül hogy feltétlenül új dogmatikai tanítást hozna létre. Manapság ezt talán jobban értenénk a lelkiség vagy spiritualitás szó alatt.

Ehhez képest manapság ez inkább adott felekezeten belüli különböző teológiai iskolák, dogmatikák létezésére utal. Ez azonban nem tűnik következetes szóhasználatnak. A „kegyességi irányzat” eredeti jelentése inkább a hit megélésének formájára vonatkozik, nem pedig eltérő teológiai rendszerekre. Kétségtelen, hogy létezik az a pont, ahol az ortodoxia túlzott igénye valóban feleslegessé vagy akár rombolóvá válhat. Ugyanakkor legalább ennyire problematikus a dogmatika és a kegyesség relativizálása is.

Jelen sorok írója úgy gondolja, hogy érdemes restaurálni a kegyesség szó, avagy a “kegyességi irányzat” szó eredeti jelentését. Evangélikusként elképesztően nagy belső kincstárunk van, amiből meríthetünk: gondolhatunk itt az első generációs pietizmusra, Johan Arndt, Johan Gerhadt lelkiségére, a lutheránus skolasztikusok kegyességére, de akár a Theologia Germanica lelkiségére is.

A hitvallásos evangélikusság nem „egy kegyesség a többi közül”

A hitvallásos evangélikusságot olykor a lutheranizmuson belüli egyik kegyességi irányként írják le. Eszerint a pietista, az evangéliumi, a karizmatikus lelkiség, illetve a liberális és/vagy progresszív teológia mellett létezik egy „hitvallásos” lelkiségi forma is. Ez a besorolás azonban fogalmilag pontatlan, és teológiailag relativizáló hatású.

A kegyesség a hit megélésének módjára utal: milyen hangsúlyok, gyakorlatok, lelki formák jellemzik az egyént vagy közösséget. A kegyesség a spiritualitás terepe. A hitvallásosság ezzel szemben nem elsősorban lelkiség, hanem normatív viszony az egyház tanításához. A lutheránus egyház számára ez a 1580-as Konkordiakönyv tanbeli tekintélyéhez való kötődés viszonyát jelenti. Tulajdonképpen itt kategóriahibáról beszélünk.

A kegyesség az egyházon belüli sokszínűség terepe lehet. A hitvallás az egyház tanbeli identitásának határa. A kegyességi különbségek elférnek a hitvallási egységen belül, de a hitvallás maga nem egy a sok lelki forma közül. Ha azzá tesszük, akkor a tanítás normatív jellege átalakul ízléskérdéssé.

A kegyességi különbségek elférnek a hitvallási egységen belül, de a hitvallás maga nem egy a sok lelki forma közül. Ha azzá tesszük, akkor a tanítás normatív jellege átalakul ízléskérdéssé.

Amikor a hitvallásos evangélikusságot „kegyességi irányzatnak” nevezzük, akkor implicit módon azt állítjuk: a hitvalláshoz való szigorú ragaszkodás nem az egyház önazonosságának kérdése, hanem egy lelki preferencia. Így a dogmatikai elköteleződés egy szintre kerül a liturgikus ízléssel vagy a missziós stílussal. A normatívból opcionális lesz. Ez a lépés azonban relativizálja a hitvallást. Mert ha a hitvallás csupán egy irányzat, akkor nem mérce, hanem választási lehetőség. Nem az egyház tanbeli alapja, hanem az egyházon belüli egyik „áramlat”. Így a lutheránus identitás nem a megigazulás tiszta tanítására, a szentségek helyes értelmezésére, a kereszt teológiájára és a Törvény és Evangélium helyes megkülönböztetésére épül, hanem a különböző “kegyességi” kultúrák dinamikájára.

A hitvallásos evangélikusság viszont önértelmezése szerint nem mozgalom, hanem az egyház tanbeli önazonosságának tudatos vállalása. A kegyességi sokszínűség lehet legitim; a tanbeli alap relativizálása viszont az egyház identitását érinti. A kérdés tehát nem stiláris, hanem dogmatikai: a hitvallás az egyház normája, vagy csupán az egyház egyik lehetséges stílusa?

Így a lutheránus identitás nem a megigazulás tiszta tanítására, a szentségek helyes értelmezésére, a kereszt teológiájára és a Törvény és Evangélium helyes megkülönböztetésére épül, hanem a különböző “kegyességi” kultúrák dinamikájára.

Amíg normának tekintjük, addig nem sorolható a kegyességi irányok közé. Ha viszont kegyességi iránnyá minősítjük, akkor ezzel éppen normatív igényét gyengítjük meg, és a hitvallást a vallási önkifejezés sokszínűségének egyik formájává alakítjuk.

Egységben az erő

Hermann Sasse — a 20. századi hitvallásos lutheranizmus egyik legfontosabb alakja — egy 1950-ben írt levelében2 arra keresi a választ, hogy miként tudott a világ lutheranizmusa ilyen könnyűszerrel dezintegrálódni. Válaszként a hitvallásokhoz való nagyobb hűséget jelöli meg. Az egyház megújulásának reményét azokban a közösségekben látta, amelyek a hitvallásokhoz ragaszkodnak. Gondolatmenetét lényegében így foglalhatjuk össze: legyünk hitvallásos evangélikusok az egyház egységének érdekében!

Sasse a hitvallási iratok folyamatos tanulmányozását sürgeti, összevetve a Szentírással, megértve a hitvallások bibliaértelmezését, belső logikáját és érvelési rendszerét. Ahogyan a római katolikusok naponta imádkozzák a breváriumot, úgy mi is lehetünk fegyelmezettebbek a hitvallási irataink gyakorlati alkalmazásában is. Luther Márton is naponként imádkozta a kátét. Sasse a német egyház kiüresedésének okát abban látta, hogy amíg sokan hivatkoztak a hitvallási iratokra, kevesen ismerték jól azokat valójában. Ha komolyan vesszük mindazt, amit eddig mondtunk, akkor ebből konkrét következmények adódnak. Nem elég a hitvallásokra hivatkozni. Nem elég identitásjelölőként használni őket.

Nem az evangélikus egyháztestek feladata a hitvallási irataink vitrinben való megőrzése. Éppen fordítva: a hitvallási irataink őriznek meg minket evangélikusságunkban.

Népegyházi körökben sűrűn hallani azt a tézist, miszerint a hitvallási iratok tartalma csupán egy adott korra adott, korához kötött válasz. Ami fontos, az a szellemisége, és nem a belőle következő dogmatika. Lehet, hogy ez valamelyest a probléma, és a tézis leegyszerűsítése — ez a téma megérdemel egy különálló bejegyzést —, de a következménye így is, úgy is ez: a hitvallási irataink irrelevanciába való relativizálása. Az érv, miszerint a hitvallási irataink a koruk rabjai igaz lehet a teológia egészére, és igaz erre a gondolatra is. Ebben az esetben az egész teológiai munka értelme kérdőjeleződik meg.

A hitvallási irataink megfejtései fontosak nemcsak a magunk lelki épülésért, hanem a prédikációinkra nézve is. Nem az evangélikus egyháztestek feladata a hitvallási irataink vitrinben való megőrzése. Éppen fordítva: a hitvallási irataink őriznek meg minket evangélikusságunkban.

Az egyik divatos megfejtése annak, hogy hogyan tudna az egyház megújulni, és több embert magához vonzani az, hogy könnyítsünk a liturgiánkon, az énekeinken, a tanításainkon, stb. Ilyenkor ezen vélemény szerzői nem veszik figyelembe, hogy sokak éppen a dogmatika, az esszenciális tartalom hiányába fáradnak bele, és ezért mennek el más felekezetekbe.

Újra meg kell tanulnunk azt, amit Luther olyan magától értetődően vallott: az egyház nem a saját teljesítményéből él. Nem a számokból, nem a társadalmi jelenlétéből, nem a politikai vagy kulturális befolyásából. Az egyház élete a kegyelmi eszközökben van: az evangélium tiszta hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában. Minden más másodlagos. Ahol ez megvan, ott az egyház él — akkor is, ha kicsiny és láthatatlan. Ahol ez nincs meg, ott az egyház hiába nagy, hiába látható.

A kereszténység legmegdöbbentőbb tanítása nem az etikája — bármennyire radikális is sok tekintetben. Az a tanítás, amely megrázta a Római Birodalmat, és amely ma is számtalan lelket nyer meg világszerte, az, hogy a mindenható Isten emberré lett, és közönséges bűnözőként végezték ki.

Jézus ismételten azt hirdette, hogy ő Isten. A hegyi beszédben a „Úr” címet használta (ami a görög fordításban az isteni név, Jahve megfelelője), azt tanította, hogy az ő neve csodákat tehet (amit az ősi próféták Jahve nevében tettek), és önmagát az utolsó nap bírájaként mutatta be (Mt 7,21–23). Azok a megnevezések, amelyeket Jézus magára alkalmazott — mint a „jó pásztor” vagy a „világosság” — Izráel Istenének címei voltak (vö. Zsolt 23,1; Ez 34,15–16; Zsolt 27,1), olyannyira, hogy Krisztus mondhatta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Jeruzsálemben pedig egy vitában azt mondta a farizeusoknak, hogy ugyanúgy isteni, mint az Atya, és ezért ugyanaz a tisztelet illeti meg (Jn 5,17–23).

Mind a négy evangélium feljegyzi azt is, hogy a vallási törvényszék előtt éppen ez vezetett a halálához: az istenkáromlás vádja. Ez azért fontos, mert az, hogy Messiásnak mondta magát, önmagában nem lett volna elegendő az elítéléshez; viszont azt is állította, hogy Isten, és ez következik a passiótörténetekből is (Mt 26,65; Mk 14,64; Lk 22,70–71; Jn 19,7).

Sem a zsidóknak, sem a pogányoknak nem volt kezdetben problémájuk azzal, hogy Isten emberi alakban jelenik meg. A Tórában Isten emberi formában jelenik meg Ábrahámnak (1Móz 18) és Jákóbnak (1Móz 32). Az abszurditás azonban abban állt, hogy ez az Isten nem azért szállt alá, hogy csatákat nyerjen és hitetleneket pusztítson, hanem hogy keresztre feszítve kivégezzék. Egy olyan kivégzési módon, amely a zsidók számára átok jelképe volt (5Móz 21,23 értelmezése alapján), a birodalom számára pedig annak bizonyítéka, hogy Róma győzött egy olyan ember felett, aki a zsidók királyának mondta magát. Így hát az, hogy a mindenható Isten keresztre feszített áccsá lett, abszurdnak tűnt. Lehetett volna próféta, akit igazságtalanul üldöznek. Lehetett volna igaz ember, vagy nagy, megvilágosodott mester, akit a gonoszok elnyomnak. De Isten? A Mindenható, elnémítva?

A nem keresztények nem is rejtették véka alá, mennyire nevetségesnek tartják ezt az elképzelést. A II. században a pogány filozófus Celsus azon kesergett, hogy a keresztények „nem a tiszta és szent Logoszt hirdetik, hanem egy embert, akit a leggyalázatosabb büntetéseknek vetettek alá, és keresztre feszítettek.” Kétszáz évvel később a keresztény Arnobius is megemlíti, hogy Jézus követőit gúnyolták „mert egy olyat imádunk, aki szégyenteljes halált szenvedett.”

De Istennek le kellett szállnia a nyomorúság latrinájába, mert mi ott voltunk. És így azt, amit az ember abszurdnak és ostobaságnak tartott volna, Isten véghezvitte: alászállt a halál mélységébe (hiszen ennél nincs mélyebb), hogy kihozzon minket onnan, akik elveszetten voltunk benne. A Fiú szeretete irántunk olyan nagy volt, hogy minden emberi értelem fölötti megaláztatásnak vetette alá magát.

Ez a szeretet neked is szól. Jézus ezt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Ha belefáradtál egy olyan Istenbe, aki azt várja, hogy állandó lelki gyakorlatokkal kapaszkodj fel hozzá, vagy aki folytonos erkölcsi próbáknak vet alá, vagy aki ezerféle kánoni apróság hálójába gabalyít, akkor hívlak, hogy ismerd meg azt az Istent, aki a legmélyebb mélységbe jött el hozzád, hogy hazavigyen magához. Nincs mit elrejtened előle: látott téged minden nyomorúságodban, minden bűnödben, minden sebedben, és „nem szégyell testvérének nevezni” (vö. Zsid 2,11).

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Írta: Lorenzo Murrone, az Olaszországi Hitvallásos Evangélikus Misszió lelkésze

Hétfői áhítat – Böjt 5. vasárnapjára – március 23.
(Zsolt 130; Ez 37,1–14; Róm 8,1–11; Jn 11,17–27.38–53)

Kegyelem, irgalom és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Ámen.

Sírok mellett fogtok prédikálni.

Van, aki már állt ott. És aki még nem — az fog. Ott fogtok állni egy nyitott sír szélén, egy család előtt, amely rátok néz, és reméli, hogy lesz mit mondanotok.

A kérdés, amit ez az ige elénk tesz — azok elé, akik hirdetni fogják — ez: mit mondasz ott? Mit tudsz adni akkor, amikor a halál már elvégezte a maga munkáját?

János evangéliuma pontosan ide visz bennünket.

Betániában vagyunk, és Lázár már négy napja halott. Nem majdnem halott. Nem frissen eltemetett. Négy napja. A rabbik azt tanították, hogy a lélek három nap után távozik, ezért János gondosan hangsúlyozza: itt nincs félreértés, nincs „természetes” magyarázat. Ez a halál teljes súlyában.

A nővérek üzentek Jézusnak: „Uram, akit szeretsz, beteg.” Figyeljük meg: nem parancsolgatnak neki. Nem követelnek csodát. Egyszerűen odaviszik a fájdalmukat ahhoz, akiben bíznak.

De Jézus várt.

Várt — és Lázár meghalt. Márta és Mária ugyanazt mondják neki, amikor végre találkoznak vele: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Ez nem igazán vád. Inkább így hangzik a gyász, amikor még kapaszkodik a hitbe. Hisznek benne — és mégis elvesztették a testvérüket.

“A halott kijön a sírból. Figyeljük meg, mit nem mond János. Nem azt mondja, hogy Lázár úgy döntött, kijön. Nem azt, hogy elég erős volt a hite. Nem azt, hogy a közösség imája volt elég hatékony. Jézus szól — és a halott engedelmeskedik.“

Ezt te is hallani fogod a gyülekezetedben. Más szavakkal, de ugyanazt:
„Imádkoztunk, és semmi nem változott.”
„Bíztunk Istenben, mégis meghalt.”
„Hol volt Jézus?”

Ez a történet nem magyarázza ki Jézus késlekedését — és neked sem kell. Hagyja, hogy a gyász gyász maradjon. Aztán megmutatja, mit tesz Jézus ezzel a gyásszal.

De mielőtt a csodáról beszélnénk, legyünk őszinték: miért van ott egyáltalán az a sír?

Ez hozzátartozik a valósághoz.

Lázár sírja nem teológiai véletlen, és nem egy alapvetően jó teremtés szerencsétlen kisiklása. Az Írás világosan beszél: a bűn ősszüleink engedetlensége által lépett be a világba, és a bűnnel együtt jött a halál. A bűn zsoldja a halál. Nem metafora. Nem pusztán lelki értelemben. Halál minden formájában: kapcsolatainkban, erkölcsileg, a test felbomlásában, és végül az Istentől való elszakadásban.

És ez a vádirat nem csak Lázárról szól. Rólunk is szól.

Rólunk, akik a szószéken állunk, akik szent dolgokkal foglalkozunk, akik az Igét tanulmányozzuk és prédikációkat írunk — nem kívülállói vagyunk ennek a problémának. Benne vagyunk. A mi igazságunk nem elégséges. A harag, amit magunkban hordozunk, az ambíciók, amelyek kiszorították a felebaráti szeretetet, az imádságok, amelyeket inkább szereplésként mondtunk el, mint valódi könyörgésként — ezek nem apró hibák. Ezek annak a bizonyítékai, hogy a halál bére minket is illet.

Az a sír nem csak másoknak van.

Pál már megmondta: „A törvény által ismertem meg a bűnt.” A parancsolatot nem lehet biztonságos teológiai távolságból kezelni. Hagyni kell, hogy megtegye a maga öldöklő munkáját. Ez nem olyan probléma, amit rendszerezett gondolkodással megoldunk. Ez egy diagnózis, amely nem hagy gyógymódot a kezünkben.

Ezt ábrázolja Lázár lezárt sírja.
Semmit nem lehet tenni.
Nincs elég őszinte ima.
Nincs elég hősies hit.
A kő a helyén van.

És ebbe a csendbe — ebbe a gyógyíthatatlan gyászba, egy lezárt sír előtt, egy minden erejét kimerített közösség előtt — Isten megszólal.

És mielőtt megszólalna: sír.

Jézus sír.

Ez János evangéliumának egyik legsűrűbb teológiai pillanata, és könnyű átsiklani rajta a csoda felé. De álljunk meg egy pillanatra. Az Isten Fia, aki tudja, mit fog tenni, aki már kijelentette: „Én vagyok a feltámadás és az élet”: sír.

Nem azért, mert elvesztette a reményt.
Nem azért, mert elfelejtette a hatalmát.
Azért sír, mert látja, mit tett a bűn a teremtéssel. Látja Mária arcát. Látja a gyászolókat. Látja az ellenséget.

És nem távolról kezeli ezt. Belép.

Ez meghatározza azt is, hogyan végzed majd a szolgálatodat. A megtestesülés nemcsak a megváltás teológiai módja — hanem a lelkipásztori jelenlét mintája is. Aki hatalommal bír a halál fölött, nem marad távol és nem csak parancsokat ad. Odamegy a sírhoz. Megkérdezi, hová tették. Elvezetik oda. Jézus belép a gyászba, mielőtt feloldaná azt.

Ezek a könnyek nem passzívak. Ezek annak az embernek a könnyei, aki tudja, mi lesz az ára annak, amit tenni készül. Lázár feltámasztása fordulópont János evangéliumában. Ezután a hatóságok elhatározzák, hogy megölik. Az a csoda, amely Lázárt visszaadja, közvetlenül a szenvedéstörténethez vezet.

Jézus úgy áll ennél a sírnál, hogy már úton van a sajátja felé.

Aztán megszólal: „Vegyétek el a követ!”

Márta, a gyakorlati gondolkodású, azt mondja: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” És igaza van. Minden azt mondja: ez reménytelen. Így hangzik a gyász, amikor már tapasztalatból tudjuk, hogyan mennek a dolgok.

Jézus imádkozik — nem önmagáért, hanem a sokaságért, hogy higgyenek. A csoda nem magánügy. Jel — János szavaival — amely önmagán túlmutat arra a valóságra, amit hordoz.

És akkor a szó: „Lázár, jöjj ki!”

A halott kijön a sírból. Figyeljük meg, mit nem mond János. Nem azt mondja, hogy Lázár úgy döntött, kijön. Nem azt, hogy elég erős volt a hite. Nem azt, hogy a közösség imája volt elég hatékony. Jézus szól — és a halott engedelmeskedik.

A feltámadás nyelvtana passzív: Lázár feltámasztatik, nem pedig feltámasztja önmagát. Ez a kegyelem nyelvtana. A holttest nem járul hozzá semmivel.

Ezt fogod prédikálni minden sírnál.

Ez a csoda jel. Előre mutat. Az, aki Lázárt kihívja a sírból, maga is sírba kerül. Aki sír barátja sírjánál, őt is megsiratják. Nagypénteken az élet Ura magára veszi azt a halált, amely minden embert elért. Elhordozza a bűnt — a miénket, a tiédet, az enyémet — a kereszten. Elhordozza annak bérét.

És nem marad ott.

Jézus Krisztus feltámadása az az esemény, amelyen minden áll vagy bukik. Ahogy Pál mondja: „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” Ez nem homályos lelki kép. Ez testi ígéret, egy testi eseményen alapulva, testben élő embereknek, akiknek testét egyszer sírba teszik.

“A feltámadás nyelvtana passzív: Lázár feltámasztatik, nem pedig feltámasztja önmagát. Ez a kegyelem nyelvtana. A holttest nem járul hozzá semmivel.”

Ugyanaz a hang, amely ezt mondta: „Lázár, jöjj ki!”, egy napon a te nevedet fogja mondani. Nem általában „az igazakét”. Nem „azokét, akik elég hitre jutottak”. Téged. Az, aki kijött a saját sírjából, ki fog hívni téged a te sírodból.

Ez az ígéret nem azért a tied, mert kiérdemelted. Azért a tied, mert a kereszten megszereztetett, és a vízben és az Igében neked adatott.

Sok sír mellett fogsz állni. Sok kórteremben fogsz ülni. Sokszor fogod hallani: „Uram, ha itt lettél volna...”

Amit adni tudsz, nem pusztán terapeutikus érzék — bár annak is megvan a helye. Nem ékesszólás — bár a világosság számít.

Amit adni tudsz: ez az ige. Ez a Krisztus. Ez az ígéret.

A feltámadás és az élet nem eszmék, amelyeket továbbadsz. Ő az, aki sírt Lázár sírjánál, majd parancsolt a sírnak. Ő az, aki a keresztre ment, tudva, hogy mindent elveszít. Ő az, aki feltámadt. Ő az, aki ki fogja hívni a halottakat a sírokból.

Ezt prédikálod.

Nem azért, mert megfejtetted a szenvedés titkát. Nem azért, mert mindig tudod, mit kell mondani. Hanem azért, mert az az ige, amit hordozol, ugyanaz az ige, amely kihívta Lázárt a halálból — és nem vesztette el az erejét.

Lázár sírjánál látjuk a halál teljes hatalmát. És látunk valami nagyobbat: az Urat, akinek hatalma van még a sír fölött is.

Amikor Jézus szól, a halálnak engedelmeskednie kell.

Ez az ige van rád bízva.

Hordozd hűséggel.

Ámen.

És az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban. Ámen.

Holnap belépünk az egyházi év legmélyebb és legünnepélyesebb időszakába, amikor arra hívattunk, hogy szemléljük Urunk, Jézus Krisztus üdvözítő művét. Ezek a napok az utolsó vacsorától a golgotai keresztig vezetnek bennünket, és végül a feltámadás világosságához. Nagycsütörtökön azt látjuk, hogy Urunk alázatban lehajol az övéihez: testét és vérét adja nekik, és elrendelte a szent eucharisztiát. Ő, a Jó Pásztor, önmagát adja a juhokért, megmutatva, hogy szeretete nem puszta szó, hanem valóságos és teljes áldozat. Nagypénteken a kereszt előtt állunk. Meglátjuk bűneink mélységét, de még inkább Isten kegyelmének nagyságát. Ott Isten Fia hordozza a világ bűnének teljes terhét. Ott beteljesedik Isten igazságossága, és ugyanakkor feltárul határtalan szeretete. Az Úr Jézus Krisztus elszenvedi azt, amit mi érdemeltünk, hogy mi megkapjuk azt, amit nem érdemeltünk: bocsánatot, békességet és életet. A kereszt nem a történelem véletlene, hanem Isten örök terve a mi üdvösségünkre. Ott elnémul minden, ami vádolt bennünket. Ott engesztelődik ki a bűn, és tartozásunk teljesen kiegyenlíttetik. Nagyszombaton az Egyház elcsendesedik és vár. A csend napja ez, amikor az Úr a sírban nyugszik. De ez a csend nem reménytelen, hanem várakozással teli. Szombat éjjel összegyűlünk a húsvéti vigíliára: arra a pillanatra, amikor a sötétséget áttörő világosságban hirdetjük, hogy a halálnak nincs utolsó szava, és Isten ígérete nem vall kudarcot.

A nagyhét arra hív bennünket, hogy komolyan vegyük bűneinket, de még inkább, hogy meglássuk Isten kegyelmének teljességét. Bűnbánatra hív, de nem kétségbeesésre; alázatra, de nem félelemre. Mert Urunk előttünk jár egészen a végsőkig: a keresztig, sőt azon túl is.

Ezekben a napokban arra kapunk hívást, hogy közelebb lépjünk Krisztushoz: hallgassuk az Ő igéjét, bízzunk az Ő áldozatában, és fogadjuk el az ajándékokat, amelyeket nekünk ad. Nem azt kéri tőlünk, hogy megmentsük magunkat, hanem arra hív, hogy fogadjuk el, amit Ő már elvégzett értünk.

A keresztre tekintve tudjuk: Isten nem ellenünk van, hanem értünk. Az üres sírra tekintve pedig tudjuk: még a halálnak sincs utolsó szava.

Legyen ez a szent idő mindnyájatok számára a mély elcsendesedés, az Úrhoz való visszatérés és a hitben való megerősödés ideje. És adja Isten, hogy Krisztussal együtt a kereszten áthaladva készen álljunk arra, hogy teljes szívből örvendezzünk a nagy örömhírnek: Ő él!

Szeretettel, Krisztusban.

A keresztény ünnep, amelyet ma az angyali üdvözletként ünneplünk, egyfajta megállás a nagyböjtben – egy olyan szünet, amelyben arra hívattunk, hogy elgondolkodjunk Isten Fiának megtestesülésén a Boldogságos Szűz Mária méhében. Mivel ennek az ünnepnek a középpontjában az isteni és az emberi természet egyszeri és megismételhetetlen egysége áll Isten Fiának személyében, ezért ez a keresztény naptár egyik legfontosabb ünnepe. Így tehát míg karácsonykor Urunk Jézus Krisztus születését ünnepeljük, húsvétvasárnap pedig feltámadását a halálból, addig Gyümölcsoltó Boldogasszony napján az Egyház magát a megtestesülést – Isten Fiának emberré lételét – ünnepli.

Nem véletlen, hogy ez az ünnep mindig a nagyböjt idejére esik. Isten kegyelmes és irgalmas akarata az, hogy mindazok, akiket a bűnbánat összetört, a bűn terhe nyomaszt, és akik rettegnek az isteni ítélettől, vigasztalást találjanak az Ő igéjében és ígéretében. Isten Fia azért fogant meg a Boldogságos Szűz Mária méhében, hogy megszülessen, magára vegye a világ bűneit, a kereszten hozott áldozatával engesztelést szerezzen értük, majd dicsőségben feltámadjon a halálból – egyszer s mindenkorra megtörve a bűn, a halál és az ördög hatalmát, és elvégezve örök üdvösségünket.

Az ünnep igeszakaszaiban Isten ígéretét halljuk:
„Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké,és s uralkodásának nem lesz vége.” (Lk 1,30–33).

E szavakban Isten nem csupán egy fiút ígér Máriának, mintha ő úgy vágyott volna gyermekre, mint Erzsébet. Sokkal többet ígér: Megváltót ígér, aki által megszabadítja a bűn rabságában sínylődőket. Ahogyan olvassuk: „Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből.” (Mt 1,21).

Mondtuk, hogy az angyali üdvözlet ünnepe az Egyház egyik legfontosabb ünnepe. Ez azért van, mert arról szól, hogy Isten emberré lett – velünk lévő és értünk lévő Istenné. Az angyali üdvözletkor Isten emberré lett, hogy felvegye a mi ügyünket. Ki ne örülne ennek a dicsőséges hírnek? Csak az marad öröm nélkül, aki nem érti, hogy a Mária méhében fogant Isten Fia az, aki elhozta számunkra azt a bűnbocsánatot, amelyre valóban szükségünk van.

Ez az ünnep emlékeztet bennünket arra, hogy „az Ige testté lett és közöttünk lakozott” (Jn 1,14). Arról szól, aki „a saját világába jött” (Jn 1,11), és „akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazoknak, akik hisznek az ő nevében” (Jn 1,12). Ez az ünnep hirdeti, hogy beteljesedett az idő, amelyet Isten üdvösségünkre rendelt: az a pillanat, amikor Isten Fia Mária Fiává lesz, amikor Isten testben jelenik meg, mint minden ember Megváltója. Ez az elveszettek számára az üdvösség örömhíre, és a halál rabságában sínylődők számára az örök élet ígérete.

Ezért ma, ezen a szent napon, tiszta örömmel örvendezzünk mi is az angyal Máriához szóló szavának. Tartsunk bűnbánatot, mert a hirdetett üdvösség a bűnösöknek szól, akik felismerik vétküket. Mert az Írás így szól: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17). Mi, akiket a bűn terhe nyomaszt, arra hívattunk, hogy a Szűz Máriával együtt örvendezzünk, higgyünk, és szívünkben őrizzük Isten ígéretét.

Aki most a Boldogságos Szűz Mária méhében van, az Isten Fia – az, aki azért jön, hogy hasonlóvá legyen hozzánk, közöttünk és értünk éljen. Ő „Immánuel”, azaz „Velünk az Isten” (Mt 1,23). Örüljünk tehát mindnyájan, bűnösök, mert ez a gyermek azért jön, hogy magára vegye bűneinket. Örüljünk mi, akiket a világ nyomorúsága terhel, mert ő hordozza ezt a terhet. Örüljünk mi, akik szenvedünk, mert ő hordozza szenvedésünket. Örüljünk mi, akik Isten irgalmáért könyörgünk, mert ő az isteni irgalom bőségét hozza el a méltatlanoknak.

Ezért hirdeti számunkra Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4). Boldogok vagytok ti, akiknek szívét a bűn összetöri, mert ma megjelent nektek a szabadulás. Ti, akik bűneitek miatt gyászoltok, örömre vagytok hívva, mert „megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11).

Végezetül el kell mondanunk, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe lényegét tekintve nem a Boldogságos Szűz Máriáról szól, és nem is csupán az ő hívő válaszáról. Ezek fontosak és méltók az elmélkedésre, de nem ezek állnak a középpontban. Az ünnep egyetlen célja az, hogy megmutassa: az idők teljességében Isten Megváltót adott nekünk, aki megszabadít a bűn, a halál és az ördög rabságából. Ez Isten ünnepe, aki emberi alakot öltve jön el hozzánk, magára veszi emberi természetünket, és a mi Megváltónkká lesz.

Március 25-én az Úr angyali üdvözletének ünnepét tartjuk. Ekkor emlékezünk meg arról, hogy Gábriel angyal megjelent a Szűz Máriának: „Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját” (Lk 1,31–32).

Mária Gábriel angyallal való találkozása és válasza – „legyen nekem a te igéd szerint!” – mély tanítást ad nekünk Krisztusról, a bűnösök Megváltójáról.

Először is szembesül azzal a meghökkentő igazsággal, hogy Isten nem elvont módon cselekszik, hanem egészen konkrétan lép be a világba: a legmagasabb Isten úgy alázza meg magát, hogy belép a teremtésbe, és bensőséges közelségbe kerül az emberi gyengeséggel. A modern ember gyakran képtelen rácsodálkozni Isten közelségére. Sokan saját érdekeik torzító szemüvegén keresztül tekintenek rá: Isten „törődik”, mert úgy gondoljuk, törődnie kell, mintha azért létezne, hogy beteljesítse vágyainkat, mintegy önmegvalósításunk koronájaként. Amikor az élet jól alakul – áldások érnek, elégedettség tölt el –, akkor Istent jónak tartjuk. De amikor megjelennek a próbatételek, gyorsan eltávolítjuk őt, visszacsúszva abba a deista elképzelésbe, hogy valójában kevés köze van a mindennapi életünkhöz, és inkább keresünk valakit vagy valamit, akit okolhatunk.

Máriával azonban nem ez történik. Isten felfoghatatlan közelségbe lép hozzá az ő Fiában. Nem úgy, mint Anna vagy rokona, Erzsébet, akik öregségükig vágytak és imádkoztak gyermekért, meddőségben várakozva. Mária egyáltalán nem meddő: fiatal – sőt, túlságosan is fiatal –, még szűz, jegyes ugyan, de nem házas. És ekkor, hirtelen, az angyal megrendítő hírével együtt, szinte elviselhetetlen teher nehezedik rá: maga Isten a megígért Messiásban. Isten úgy lép be az ő szegénységébe, olyan teljesen, hogy többé nem lehet távoli eszmévé halványítani. A történelemben egyetlen bűnösre sem nehezedett még így rá a Mindenható – és senki sem részesült ilyen nagy kegyben. A Magasságbeli Fia nem marad távol a trónján: lehajol – mélyebbre, mint ahogy azt bármely angyal elgondolhatta volna –, és belép egy szegény galileai lány legtisztább méhébe, hogy egy legyen közülünk, és irgalmas főpapként közbenjárjon értünk. Gyengeségben fogan, hogy valóban együttérezzen velünk, és képviseljen minket Isten trónja előtt. Valóságos emberként és valóságos Istenként egyedül ő méltó a közbenjárásra: „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.” (Zsid 7,25).

Másodszor, Mária kegyelmet talált – szó szerint: „kegyelemmel teljes” (kecharitōmenē). Ez a kegyelem nem valamiféle kiosztható „anyag” vagy gyógyszer, hanem Isten jóindulatának cselekvő valósága: az ő személyes, kiválasztó szeretete. A kegyelem biztos segítséget ad a bűn ellen, mégis kereszt hordozásával jár együtt. Mária áldása szenvedésbe van burkolva; a neki adott kegyelem a világ megváltásának súlyát hordozza Fiában. A szövetség ládája egykor a kőtáblákat, a mannát és Áron vesszejét hordozta – Isten irgalmas jelenlétének jeleit. Mária, az új frigyláda, magát az élő Igét hordozza. És az ő Fia, Jézus, az igazi engesztelés helye, ahol Isten és a bűnös találkozik. A kereszten egyszerre pap és áldozat: hordozza a világ bűnét, hogy az a kegyelem, amely beárnyékolta Máriát, most minden megtérő szívre rááradjon. Az ő kegyelme együtt járt a karddal, amely átjárta a lelkét (Lk 2,35). Az ő Fiának kegyelme a szögek által pecsételődött meg, amelyek átszúrták a kezét. Az az áldás, amelyet Mária kapott, az egész életét megváltoztatta; az az áldás, amelyet Krisztus ad, neki mindent megkívánt – hogy az olyan bűnösök, mint mi, őbenne „kegyelemmel teljeseknek” neveztessünk.

Végül Mária válasza – „legyen nekem a te igéd szerint” – egy bűnbánó ember szívéből fakad, aki tudja, hogy méltatlan. Mégis elfogadja azt az isteni ítéletet, amely méltónak mondja őt amiatt az Üdvözítő miatt, akit hordozni fog. Isten eszközévé válik, az élő Igét hordozza, azt az Egyet, aki közvetítő lesz Isten és ember között. Minden bűnös, aki hallja az evangéliumot, ugyanazzal a lehetetlen bejelentéssel találkozik: a Szent benned fog lakni. Ugyanaz a Jézus, aki Mária méhében formálódott, most bennünk kezdi meg életét a Szentlélek által.

Gondoljunk bele: Mária mindezt valóságosan átélte – egy valós helyzetben, amely bonyolult és félelmetes volt. Gábriel valóban megjelent neki. Beszélt. Mária megértette szavai jelentését, még ha nem is értette, miként valósulnak meg. Annak ellenére, hogy az egyetlen Isten egyetlen megtestesülésének bizonyossága állt előtte, mindez annyira egyedülálló volt, hogy szinte megmagyarázhatatlan. Milyen bizonyítékot hozhatott volna fel a házasságtörés vádja ellen? Mivel védekezhetett volna a gyanú és a szégyen ellen? Semmivel – csak az angyal szavával és azzal a bizonyossággal, amely a méhében élt.

Amikor igent mond, minden következményt magára vállal: a kirekesztést, a félelmet, a kardot, amely átdöfi a lelkét. Ez a keresztény élet: nincs fellebbezés a „kézzelfogható igazsághoz”, nem támaszkodhatunk pusztán a józan észre vagy a valószínűség törvényeire. Ilyesmi nem történik – és éppen ez a lényeg: egyszer mégis megtörtént, az idők teljességében. A körülmények botránya ellenére egyedül Isten igéje marad szilárd, és az a rendíthetetlen bizonyosság, hogy valóban a világ Üdvözítőjét hordozza – a saját Üdvözítőjét. Alázatos engedelmességében Mária megmutatja a hit útját: bízni az ígéretben a lehetetlenség közepette, hordozni az isteni terhet tisztelettel, és megelégedni Isten igéjével.

Úr Jézus Krisztus, a Magasságbeli Fia, aki Mária méhében fogantál, aki szenvedtél és meghaltál az olyan bűnösökért, mint én, és most is élsz, hogy közbenjárj értem – jöjj közel újra! Add, hogy ugyanaz a kegyelem, amely beárnyékolta Máriát, engem is a Te jelenléted hajlékává tegyen. Amikor vád ér, amikor kétségek támadnak, amikor a lehetetlenség tornyosul, amikor a szenvedés kardja fenyeget, legyen az én válaszom is az övé: „legyen nekem a te igéd szerint.” A Te beteljesített művedben és végtelen közbenjárásodban nyugszom.

Ámen.

Forrás: LCMS Eurasia facebook oldala

Ugyanakkor sokan azok közül, akiket a Krisztus által alapított egyház — azaz, a felekezeteken átívelő, egyszerre látható és láthatatlan test — vonz, valamiért mégsem állnak készen arra, hogy megtegyék a következő lépést: hogy csatlakozzanak egy gyülekezethez, és más keresztényekkel együtt éljék meg hitüket. Ez a cikk a keresztény gyülekezet alapjait fogja bemutatni, valamint azt, miért kellene a hívőknek arra törekedniük, hogy hitüket kimozdítsák az elszigeteltségből, hogy közösségben élhessék meg — másképp fogalmazva: hogy hitüket a Substackről, a YouTube-ról, az X-ről valamint a Facebookról hordozzák át a templomba.

A hit akkor és most

Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim!

Máté 12,49

Mi korunk legnagyobb problémája? Gyűlöletkeltés? Korrupció a kormányban és a közigazgatásban? Egy rosszindulatú elit titkos összeesküvése, amely a színfalak mögött, egyre kifinomultabb ellenőrzési és megfigyelési eszközökkel irányítja a világot? Ha ezekkel nem is tudunk azonosulni, valószínűleg mindannyiunknak van saját elméletünk arról, miért siklik félre a világ — és ezek többsége végső soron a gonosz problémájának valamely megnyilvánulására vezethető vissza. Még a legkövetkezetesebb filozófiai relativista is talál egy csoportot vagy eszmét, amelyet — ha nem is ezen a néven —, lényegében gonosznak tart.

E sorok szerzője azonban azt állítja, hogy a gonosz problémája, még ha ma minden eddiginél fejlettebb technológia is erősíti, aligha nevezhető korunk sajátos problémájának. Igaz, a nyugati világ egy hosszú optimista korszak után újra ráébred erre a kérdésre, és ezért tűnhet időszerűnek, de maga a probléma soha nem tűnt el — csupán figyelmen kívül hagyták, vagy különböző módokon átértelmezték, hogy ártalmatlannak, sőt talán jelentéktelennek tűnjön. Olyasminek, amit majd idővel megold a jobb szervezettség és a magasabb erkölcsi törekvés.

Mivel a gonosz semmilyen formájában nem csupán a mi korunk problémája, hanem az emberi létezés kezdete óta velünk van, valami konkrétabbra kell figyelnünk: az ember sajátos lefegyverzése a gonosszal szembeni küzdelemben. Bizonyos értelemben már azonosítottuk is az okot: a indokolatlan optimizmus, a kollektív képességeinkbe vetett túlzott hit, a gonosz relativizálása, és így tovább. Különösen szembetűnő, hogy nem látjuk meg a gonoszt önmagunkban, gyakran csak másban, és leginkább rendszerekben — ezt mutatja, hogy társadalmaink mennyire elutasítják még a gondolatát is annak, hogy bűnösök lehetnénk, akiknek bűnbánatra, megtérésre és megbocsátásra van szükségük. Még konkrétabban, és talán a legsürgetőbb módon, lefegyverzésünk okát a szervezetlenségben nevezhetjük meg: abban, hogy elszigetelődve állunk ellen a gonosznak, elszakadva azoktól, akik velünk együtt harcolhatnának — ha nem is a világ megmentéséért, de legalább a saját megmaradásunkért.

Korunkban, amit a szórakoztató médián keresztül elérhető, soha nem látott mennyiségű figyelemelterelés jellemez — amelynek nagy része napról napra egyre inkább Orwell „két perc gyűlöletére” kezd hasonlítani minden oldalon —, egyre elszigeteltebbé válunk, megelégedve önmagunkkal és azzal, amit magunk köré építettünk. Mindezt még akkor is, amikor közvetlenül tapasztaljuk a körülöttünk lévő világ kiüresedését és hanyatlását. Az emberi közösségeknek ez a széttöredezése és elszigetelődése azonban nem új jelenség, hanem egy évszázadok óta tartó folyamat eredménye, különösen a nagyvárosokban. Láttuk, ahogy „társadalmi egységeink” összezsugorodtak: a nem pusztán vérségi alapon szerveződő nagy háztartásoktól a többgenerációs, egy helyen élő nagycsaládokig, majd a „nukleáris” családokig, ahol a szülők és gyermekek alkotják az egységet (a nagyszülők legfeljebb időszakosan, távolról vannak jelen), egészen a jelenlegi állapotig — az egyénekig és esetleges partnerükig, ha egyáltalán van partnerük, és ha egyáltalán kívánnak monogám módon együtt élni velük.

Ezek a nukleáris családok — nyugaton általában legalább 30–50%-os arányban — válás következtében felbomlanak, és sok gyermek egyik szülőtől a másikhoz vándorol, időszakosan felváltva körülményeit. Még ezekben a kisméretű családi egységekben is jellemző az elszigeteltség: az embereket elválasztják egymástól a generációs különbségek, az eltérő ízlésvilág és a politikai megosztottság. Az eredmény? Egyre többen akarnak egyedül lenni, még akkor is, amikor másokkal vannak együtt — korunkban így nyilvánul meg az individualizmus.

Amikor a posztmodern ember szembesül a világ romlottságának valóságával, könnyen találhat olyan magyarázatot, amely értelmet ad neki — akár a Szentírás magyarázatát —, és el is fogadhatja azt. Napjainkban azonban a leggyakoribb ösztön mégis az, hogy az igazságot egyszerűen „elraktározza”, majd tovább élje az életét elszigeteltségben. Sokak számára nem magától értetődő, miért kellene bármi többet tenniük annál, mint hogy ismerik az igazságot, és személyesen ragaszkodnak hozzá — vagy legfeljebb írnak róla az interneten, a közösség puszta szimulációjában.

Napjainkban azonban a leggyakoribb ösztön mégis az, hogy az igazságot egyszerűen „elraktározza”, majd tovább élje az életét elszigeteltségben.

Az egyház kezdettől fogva elutasította a hit effajta elszigetelt megélését. A keresztények közösségekben gyűltek össze — gyakran kis létszámban — már attól az időtől kezdve, hogy a tanítványok együtt jártak az Úr Jézus Krisztussal. A keresztények számára soha nem volt elegendő, hogy hitüket pusztán magánügyként tartsák meg, miközben tovább élnek úgy, mintha semmi sem változott volna azután, hogy hitre jutottak Isten földi halálában és feltámadásában. Krisztus saját szolgálatának evangéliumokban rögzített példájából, és különösen Pál apostol leveleiből, amelyeket a korai keresztény gyülekezetekhez írt, tudjuk, hogy az egyház kezdettől fogva fizikai összejövetelekkel és meghatározott renddel, tisztségekkel rendelkező intézmény volt. Az első korintusi levélben olvasunk arról, hogy a korintusi gyülekezet összegyűlt az Úrvacsorára. A levelekben, különösen a Timóteushoz írt első levélben, szó esik a püspök (ἐπίσκοπος — episzkoposz), a presbiter vagy vén (πρεσβύτερος — preszbüterosz), valamint a diakónus vagy szolga (διάκονος — diakonosz) tisztségéről, amelyeket minden hagyományos felekezet isteni eredetűnek tekint. Sőt, Pál apostol leveleiben még egyfajta egyetemes szervezettség nyomait is látjuk, amikor arra kéri a gyülekezeteket, hogy adományaikkal segítsék az éhínség sújtotta Jeruzsálemet.

Az egyház, és különösen a gyülekezet, mindig is társadalmi egység volt, amelyet Krisztus és az apostolok is ilyennek szántak. A gyülekezet nemcsak társadalmi egység, hanem a keresztény számára a legmagasabb rendű közösség is: kiterjeszti az Ádámig visszavezethető vér szerinti kötelékeinket Krisztus vérének közösségével, amely meghív bennünket „Isten háza népébe” [1Timóteus 3,15]. A lutheránus gondolkodás szerint ez nem oldja fel a családi kötelékeinket és felelősségeinket — éppen ellenkezőleg —, de azt jelenti, hogy a keresztény közösség létfontosságú, és arra hivatott, hogy mélyebb legyen, mint a barátság, sőt mélyebb, mint a vér szerinti rokonság. Valójában a vér szerinti család is arra rendeltetett — Isten akarata szerint —, hogy teljes egészében Isten házának keretén belül létezzen. Ezt tükrözi az is, hogy az apostolok, ahol csak lehetett, egész háznépeket kereszteltek meg — beleértve a gyermekeket és a csecsemőket is.

Mindenesetre az első keresztények hitéletének gyakorlatától idegen az, ha valaki elszigetelten éli meg a hitét, vagy ha egyik felekezettől és gyülekezettől a másikig vándorol, mintha az istentisztelet valamiféle kulináris különlegesség volna — kivéve persze, ha a szükség kényszeríti arra, hogy rendszeresen költözzön (ami felveti a kérdést, hogy hosszú távon ez mennyiben tekinthető ideálisnak, ha egyáltalán elkerülhető). Ennek a sorozatnak azonban nem az a célja, hogy megfeddje az elszigetelten élő hívőket azért, mert nem úgy gyakorolják a hitüket, ahogyan kellene, hanem hogy az alapoknál kezdje: mi a gyülekezet, mit ad a hívőnek — Neked —, és mit ad hozzá a hívő — Te! — a gyülekezet életéhez. Tarts velünk a sorozat folytatására!

Írta: Horváth Andrew Charles, teológushallgató

Krisztus a lélek jegyese.

„Eljegyezlek magamnak örökre” (Hós 2,19) – mondja Krisztus a hívő léleknek. Krisztus jelen akart lenni a galileai Kánában tartott menyegzőn (Jn 2,2), hogy megmutassa: azért jött a földre, hogy lelki menyegzőjét megülje a hívő lelkekkel. Örvendezz nagyon az Úrban és örülj Istenedben, hívő lélek, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett, és az igazság palástjával borított be, miként a menyasszony ékszerekkel ékesíti magát (Ézs 61,10). Örülj jegyesed magasztos méltóságának; örülj jegyesed páratlan szépségének; örülj csodálatos szeretetének irántad. Méltósága a legnagyobb, mert Ő valóságos Isten, aki mindörökké áldott (Róm 9,5). Mily nagy tehát a lélek méltósága és értéke, ha maga a Teremtő kívánja magának jegyesül! Szépsége a legnagyobb; mert alakja szebb az emberek fiainál (Zsolt 45,3); hiszen „láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét” (Jn 1,14); „arca fénylett, mint a nap” (Mt 17,2); „Ruhája olyan tündöklő fehér lett, amilyet a földön ruhafestő nem tud fehéríteni.” (Mk 9,3); „kedves szavak áradnak ajkadról” (Zsolt 45,3); „dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg” (Zsolt 8,6). Mily csodálatos tehát az Ő irgalma, hogy bár a szépség teljessége, mégsem vonakodik lelki menyasszonyául választani a bűnös lelkét, bármily beszennyezett és bemocskolt legyen is bűneivel. Itt a vőlegény fenségének magassága és a menyasszony alázatának mélysége áll egymással szemben; a vőlegény páratlan szépsége és a menyasszony visszataszító rútsága; mégis nagyobb a vőlegény szeretete menyasszonya iránt, mint a menyasszonyé az ő legfenségesebb és legszebb jegyese iránt.

Gondold meg, hívő lélek, az Ő mérhetetlen szeretetét irántad! Szeretet volt az, amely a mennyből a földre hozta; szeretet volt az, amely az oszlophoz kötötte, hogy megostorozzák; szeretet volt az, amely a keresztre szegezte; szeretet volt az, amely a sírba zárta; szeretet volt az, amely a pokolba szállította! Mi indította mindezen szenvedésekre, ha nem menyasszonya iránt érzett gyengéd szeretete? Szívünknek keményebbnek kellene lennie a kőnél és az ólomnál, ha ilyen hatalmas szeretet nem vonná felfelé Istenhez, akinek szeretete előbb magát Istent hozta le az emberekhez. A menyasszony mezítelen és fedetlen volt (Ez 16,22), és így nem jelenhetett meg a mennyei Király királyi palotájában; de Ő az üdvösség ruháiba öltöztette, és az igazság palástjával borította be (Ézs 61,10). Amikor bűnei szennyes ruháiba burkolva és gonoszságának szégyenteljes rongyaiba öltözve hevert, tiszta és fehér gyolcsot adott neki, hogy abba öltözzék; mert a gyolcs a szentek igazsága (Jel 19,8). Ez a ruha jegyesének igazsága, amelyet halála és szenvedése szerzett meg.

Jákób tizennégy esztendeig szolgált, hogy Ráhelt feleségül vehesse; Krisztus azonban közel harminc éven át viselte az éhséget, a szomjúságot, a hideget, a szegénységet, a gyalázatot, a szemrehányásokat, a bilincseket, az ostort, az ecetet és az epét, valamint a kereszt rettenetes halálát, hogy elkészítse magának és jegyesévé nyerje a hívő lelket. Sámson a filiszteusok közül keresett magának feleséget, egy pusztulásra szánt nép közül (Bír 14,3), de az Isten Fia a mennyből szállt alá, hogy menyasszonyát az örök halálra ítélt emberek közül válassza ki. Az a nemzetség, amelyhez a menyasszony tartozott, ellenséges volt a mennyei Atyával szemben, de Ő legkeserűbb szenvedése által megbékéltette az Atyával. A menyasszony saját vérében szennyezve feküdt (Ez 16,22), és a föld színére vetve hevert; de Ő a keresztség vizében megmosta, és az újjászületés legszentebb fürdőjében megtisztította (Ef 5,26); véres foltjait saját vérével mosta le, mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől (1Jn 1,7). Menyasszonya rút és megvetett volt, de Ő megkente az Ő irgalmának és kegyelmének olajával (Ez 16,9). Nem volt méltóképpen felékesítve jegyeséhez, de Ő ékszerekkel díszítette (Ez 16,11), és a Szentlélek különféle erényeivel és ajándékaival ékesítette fel. Nyomorultul szegény volt, úgyhogy semmiféle hozományt nem hozhatott neki, ezért Ő irgalmasan neki adta Lelkének zálogát (Ef 1,14), és elfogadta tőle testének zálogát, amelyet magával vitt a mennybe. Menyasszonyát éhezve találta, ezért finom búzával, mézzel és olajjal táplálta (Ez 16,19), és saját testével és vérével mindmáig táplálja az örök életre. Gyakran engedetlen és hűtlen mennyei Vőlegényéhez tett házassági fogadalmához, amikor a világgal és az ördöggel köt tisztátalan szövetséget; Ő azonban bőséges szeretetéből újra magához fogadja, valahányszor igaz bűnbánattal visszatér hozzá.

Ismerd fel, hívő lélek, Krisztus irántad való szeretetének e sok csodálatos jelét; szeresd azt, aki érted lépett a szűz méhébe. Annyival inkább kell Őt szeretnünk, mint önmagunkat, amennyivel nagyobb Ő nálunk, aki önmagát adta értünk. Egész életünket Neki kell szentelnünk, aki szeretetből teljesen odaadta magát nekünk. Aki nem szereti azt a Krisztust, aki előbb szerette őt, méltán tekinthető hálátlan embernek. Ó, mennyire kell szeretnünk azt, aki tiszta szeretetből mintegy félretette isteni fenségét! Ó boldog lélek, amelyet e lelki házasság köteléke Krisztussal egyesít! Biztonsággal és bizalommal tulajdoníthatod magadnak Krisztus megváltásának minden áldását, miként a feleség férje dicsőségében ragyog.

E boldog lelki egyesülésnek egyedül hit által leszünk részesei, amint meg van írva: „eljegyezlek magamnak hűségben” (Hós 2,19). Hit által oltatunk bele Krisztusba, a lelki szőlőtőbe (Jn 15,2), mint a vesszők, hogy minden életünket és erőnket Tőle nyerjük; és miként a házasságban egyesültek már nem ketten, hanem egy test (Mt 19,6), úgy „aki az Úrral egyesül, egy lélek Ővele” (1Kor 6,17), mert Krisztus hit által lakozik szívünkben (Ef 3,17). A hit, ha valódi, szeretet által munkálkodik (Gal 5,6). Amint az ószövetség főpapjainak szüzeket kellett feleségül venniük, úgy ez a mennyei Főpap is azokat a lelkeket egyesíti magával lelki házasságban, amelyek tisztán és szeplőtelenül őrzik magukat a világ, a test és az ördög ölelésétől. Ó Krisztus, add kegyelmesen, hogy végül méltók lehessünk a Bárány menyegzőjére (Jel 19,7). Ámen.

Oculi vasárnapjára kijelölt igeszakaszok:
Ószövetség: Jer 26,1-15
Levélbeli: Ef 5,1-9
Evangéliumi: Lk 11,14-28

Kegyelem, irgalom és békesség Istentől, az Atyától, és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

A mai evangéliumi szakasz egyenesen a böjti gyakorlat szívébe vezet minket. Ma sokan valamilyen áldozati fogadalommal közelítik meg ezt az időszakot. Az egyháztörténelem során ez az áldozati gyakorlat formálisan a böjtölésben valósult meg. A magukat „hagyományosnak” nevező felekezetek nagy hangsúlyt fektetnek a szervezett böjtre, szigorúan szabályozva, hogy mit szabad és mit nem szabad enni egy adott napon.

Az egyházatyák és sok ókeresztény gyakran úgy tekintett a böjtre, mint ami rendkívüli erővel bír, megtisztítja az ember akaratát a „test kívánságaitól”, és csak a tiszta, isteni vágyaknak hagy helyet. Ezért írja például Nagy Szent Vazul meglehetősen szerencsétlenül: „Mivel nem böjtöltünk, kiűzettünk a paradicsomból. Nos, akkor böjtöljünk, hogy visszatérhessünk oda.” Vagy még szerencsétlenebbül, ugyanebben a homíliájában, hogy „a böjt elégtételt ad Isten előtt”. A mögöttes jelentés: a test kívánságaitól való tartózkodásra irányuló akaratom munkája révén aktívan visszajuttatom magam az eredeti megigazult állapotba.

Ez illeszkedik a korai és középkori egyház azon tendenciájához, amelyben a böjtöt szent cselekedetnek tekintették, olyasminek, amit azért teszünk, hogy aktívabbá tegyük magunkat a szentségre való törekvésünkben. Ez a mentalitás túlságosan is gyakori a rituális böjtöt gyakorló vallásokban, a judaizmustól az iszlámon át a buddhizmusig stb., sőt, számos keresztény gyakorlatban is. A böjt – akár tudatosan tekintenek rá így, akár nem – olyan cselekedetnek tűnik, amelyet azért végzünk, hogy felkészítsük magunkat, vagy méltóvá váljunk Isten nagy húsvéti áldozatának, az Ő testének és vérének ajándékára a húsvét ünnepén.

…a böjtöt szent cselekedetnek tekintették, olyasminek, amit azért teszünk, hogy aktívabbá tegyük magunkat a szentségre való törekvésünkben.

Ha így gondolkodunk a dolgokról, vajon meglepő-e, hogy oly sokan hiszik: minden vallás ugyanazon cél felé törekszik? Urunk szent evangéliumának mai szakaszában azonban egy teljesen egyedi szemszögből láthatjuk a test fegyelmezésének ősi szokását, és egyáltalán a saját megszentelődésünk teljes folyamatát.

A mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézus kiűz egy démont, de a tömegben néhány uszító azt állítja, hogy Jézus nem Isten erejével, hanem a Sátán erejével űzi ki a démonokat, és más jeleket követelnek az ellenkezőjének bizonyítására. Ahogyan ószövetségi olvasmányunkban megtagadták Jeremiást, mint Urunk prófétáját, úgy tagadják itt a szent evangéliumban is, hogy „Isten ujja” viszi véghez az ördögűzést. Krisztus, ismerve gondolataikat, megragadja ezt az alkalmat, hogy tanítson nekünk valamit a gonosz elleni küzdelemről, amelyben élünk, mondván: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik”. Azt mondja nekünk: a gonosz nem harcol a gonosz ellen, egyedül Isten Lelkének van hatalma kiűzni a gonosz lelkeket.

Az Úr Jézus még tovább megy: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken bolyong nyugalmat keresve, és ha nem talál, akkor így szól: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem.” Ez azt jelenti, hogy a démont ki lehet űzni, de ő mindig vissza akar majd térni arra a helyre, ahol kényelmesen élhet – arra a helyre, amelyet otthonának tekint. Az Úr folytatja: „És amikor odaér, kisöpörve és felékesítve találja. Akkor elmegy, vesz maga mellé még másik hét, magánál is gonoszabb lelket, bemennek és ott laknak; és végül ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt volt.” Az embert egykor megszabadították a démontól, és most mégis rosszabbul van, mindez a ház rendezett és tiszta állapota ellenére.

Nyilvánvaló, hogy a ház rendbetétele semmit sem tett azért, hogy eltántorítsa a démont a beköltözéstől. Sőt, a démon még mindig a magáénak tekinti a házat, mondván: „Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem.” Ez a ház nem semleges területen fekszik, és mindaddig, amíg egy másik, nagyobb erő nem vitatja el, semmiféle szervezettség vagy tisztaság nem tudja megakadályozni a ház fölött álló hatalmakat abban, hogy ott szálljanak meg. A lakhely szervezettsége és tisztasága a gondviselő ellen fordul, ahogy a démon meghívja barátait, hogy még jobban élvezzék azt. Hogyan segít ez nekünk megérteni a böjti gyakorlatokat, például magát a böjtölést? Nos, a „kisöpört és felékesített ház” nem más, mint az Úr Jézus utalása ugyanezekre a gyakorlatokra, amelyeket az izraeliták is végeztek, és a külső igazságosság egész rendszerére, amelyben fáradozni igyekeztek.

„És amikor odaér, kisöpörve és felékesítve találja.” … Nyilvánvaló, hogy a ház rendbetétele semmit sem tett azért, hogy eltántorítsa a démont a beköltözéstől. Sőt, a démon még mindig a magáénak tekinti a házat …

Mit kellett volna tehát tennie annak az embernek, hogy házát alkalmatlanná tegye a visszatérő démon lakhelyéül? Az Úr Jézus ugyanebben az evangéliumi szakaszban elmondja nekünk: „Amikor az erős ember fegyverrel őrzi a maga házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt.” Ki a ház lakója? Ki az ura? Már láttuk, ahogy a démon megerősíti, hogy a jól rendezett ház még mindig az ő háza.

Az egyetlen „erősebb”, aki ezen változtatni tud, maga Krisztus, aki már legyőzte az ördögöt a kereszten, mint végső áldozat, hogy megváltson minket a bűn, a halál és az ördög rabságából. Elveszi legyőzött ellenségének fegyverzetét: az önigazultságot és a törvény alatti hiábavaló fáradozást, és a lakhelyet az Ő kegyelmének szabadsága alá helyezi. Itt nem a ház gondozója munkálkodik, hanem az Úr Jézus Krisztus és Isten Szentlelke.

Nem az emberi cselekedetek akármilyen rendszere az, ami kilakoltatja az ördögöt a házból – amely nem csupán a testünk, hanem a szívünk, amely a Szentlélek lakhelyéül teremtetett. Nem, Krisztus az, aki önmagát adja nekünk szent evangéliumának megváltó igéjében, és teste és vére által a szentségekben.

Ha saját cselekedeteinkben bízunk, hogy létrehozzuk azt az igazságosságot, amelyet csak Isten adhat nekünk, minden szervezettségünk és fegyelmünk az ellenség kezében marad, cselekedeteink az ő zsákmányai maradnak, és az ő háborús kampányát szolgálják.

„Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol.”

Ha a szívünk nincs Isten hatalma alatt, akkor az ördög hatalma alatt marad. A gonosz nem űzi ki a gonoszt, ezt csak Isten munkája teheti meg. Semmilyen saját cselekedetünk nem érdemelheti ki számunkra Isten megmentő kegyelmét vagy a Szentlélek újjáteremtő munkáját, és nem szabadíthat meg minket a bűn és a halál rabságából sem.

Ha a szívünk nincs Isten hatalma alatt, akkor az ördög hatalma alatt marad. A gonosz nem űzi ki a gonoszt, ezt csak Isten munkája teheti meg.

Emberi természetünk a cselekedeteinkkel együtt átadatott az ördögnek, amikor első őseink elkövették azt az első nagy bűnt az édenkertben. Ezért lép be Isten egy rabságban lévő világba, az ördög által fogságba ejtett szívünkbe, és viszi véghez megváltói munkáját egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak áldozata révén. Ezért végzi el újjáteremtő munkáját a szívünkben a Szentlélek ajándéka által.

Egyesek talán így gondolkodnak: „a böjti fogadalmam az kellene legyen, hogy gyakrabban járok templomba.” Nos, akik a Szentlélek uralma alatt élnek, joggal akarnak templomba járni, de mi az okuk erre a fogadalomra? Miért lenne ez időszerű a böjtben? Talán azt gondolják, hogy a templomba járás megfegyelmezi őket, hogy felkészültté, vagy akár méltóvá tegye őket Krisztus halálának és feltámadásának ajándékára húsvétkor.

Bár ez az emberi ösztönök számára ésszerűnek tűnik, a templomba járás soha nem írható le Isten törvénye alatti munkának. Ehelyett a templomba járás a bűnök bocsánatának és a bennünk lakozó Szentlélek ajándékának az elfogadása. A Lélek az, aki kiűzi a gonoszt, és minden bennünk kialakított szervezettséget vagy fegyelmet elfordít a saját céljainktól – amelyek az ördög uralma alatt állnak –, Isten céljai felé.

A Szentlelket nem a saját erőfeszítéseink által kapjuk meg, hanem Isten bennünk végzett munkája révén, amelyet egyedül hit által, egyedül az Ő igéje és szentségei által fogadunk be. Hogy vitába szálljunk Nagy Szent Vazullal: nem, a böjt nem adhat semmilyen elégtételt a bűnökért, azt csak Krisztus érettünk végzett munkája teheti meg. Isten ajándékait nem a törvény alatti fáradozással érjük el, hanem ingyen kapjuk azokat Jézus Krisztus evangéliuma által.

A Szentlelket nem a saját erőfeszítéseink által kapjuk meg, hanem Isten bennünk végzett munkája révén, amelyet egyedül hit által, egyedül az Ő igéje és szentségei által fogadunk be.

Isten belép az életünkbe, bármilyen rendezettnek vagy rendezetlennek tűnjön is az, és megadja nekünk azt az erőt, amelyre szükségünk van, hogy állhatatosak maradjunk az Ő akaratában. Kegyelméből kiválasztott minket, hogy hitet adjon nekünk, amellyel megmaradhatunk keresztségünk megváltó ajándékában. A keresztség az a hely, ahol Krisztus, az erősebb, betör, hogy megtörje a Sátán uralmát a szívünk felett. Az úrvacsora szentsége a szent liturgiában az, ahol folyamatosan emlékeztetést kapunk erre a keresztségre.

A kegyelmi eszközeiben, az Ő igéjében és szentségében a Szentlélek ajándékát adja nekünk, hogy továbbra is teremhessük a hit gyümölcseit, nem a saját fegyelmünk és rendezettségünk érdekében, mint öncélok, és még kevésbé azért, hogy ezekkel a cselekedetekkel kiérdemeljük az Ő kegyelmét. Nem, ezeket az ajándékokat az üdvösségünkre adja, és azért, hogy az Ő munkáját az Ő keresztényein keresztül közvetíthessen.

Amikor megvizsgáljuk, mire hív minket a mai episztola-olvasmány – a szexuális erkölcstelenségtől, tisztátalanságtól, kapzsiságtól (amit az apostol bálványimádásnak nevez), bolond beszédtől és durva tréfáktól való tartózkodásra –, fel kell ismernünk, hogy ez a valamitől való tartózkodás nem olyasmi, amit mi magunk aktívan megidézünk önmagunkban, hogy ellenállóvá tegyük magunkat a gonosszal szemben, vagy hogy kiérdemeljük a bűnök bocsánatát és azokat az ajándékokat, amelyeket Isten nekünk akar adni. Az ezektől való tartózkodást sokkal helyesebb az ilyen bűnöktől való szabadságnak nevezni.

…fel kell ismernünk, hogy ez a valamitől való tartózkodás nem olyasmi, amit mi magunk aktívan megidézünk önmagunkban … Az ezektől való tartózkodást sokkal helyesebb az ilyen bűnöktől való szabadságnak nevezni.

Ez a szabadság a Lélek gyümölcse, Isten bennünk végzett győzedelmes munkájának jele; annak jele, hogy ahol egykor démonok laktak, ott most már az Úr lakozik. Ahol ezek a bűnök még mindig tapadnak ránk, ott nem fordulhatunk hiábavaló cselekedetekhez abban a reményben, hogy majd felülemelkedünk a kísértésen – csakis az erősebbnek az értünk aratott győzelméhez és Isten gyógyító Lelkének ajándékához fordulhatunk.

Kísérjenek bennünket ezek a gondolatok a nagyböjt következő két hetében, de kísérjenek minket végig a húsvéti időszakban is, sőt, azon túl, a mindennapi életünkben is: ne tekintsünk úgy a saját áldozatainkra, mint amelyeket „Isten kedvéért” hozunk, sem úgy, mint amik hozzájárulnak érdemünkhöz, vagy készségünkhöz, hogy befogadjuk Isten bőséges ajándékait.

Az apostol így ír az episztola-olvasmányban: „inkább hálaadás legyen”. A mi áldozataink – legyenek azok a saját vágyaink ellenében vagy mások érdekében meghozva – a már megkapott ajándékokért való hálaadás gyümölcsei. Fordítsuk cselekedeteinket felebarátaink felé a Szentlélek segítségével.

Tartson meg minket az Úr Isten abban a kegyelemben, amelyet Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliuma által hirdetett ki, aki maga vállalta a végső áldozatot azért, hogy az Ő testének és vérének felbecsülhetetlen ajándéka által újra egyesülhessünk az Atya, Fiú és Szentlélek Istennel való közösségben.

Az igaz hit élő és győzedelmes.

Gondold meg, én szeretett lelkem, a hit kiválóságát, és adj hálát Istennek, akitől egyedül származik. A hit egyedül kapcsol össze bennünket Üdvözítőnkkel, hogy lelki életünket, megigazulásunkat és üdvösségünket Tőle nyerjük, miként a szőlővesszők a szőlőtőből merítik minden éltető erejüket (Jn 15,4). Ádám hitetlensége által kiesett Isten kegyelméből, és elveszítette az isteni képmást; mi azonban hit által újra kegyelem állapotába jutunk, és ismét az isteni képre formáltatunk. A hit által Krisztus a miénk lesz, és bennünk lakozik (Ef 3,17); ahol pedig Krisztus van, ott Isten kegyelme is jelen van; ahol pedig Isten kegyelme van, ott az örök élet öröksége is. „Ábel a hittől vezettetve mutatott be értékesebb áldozatot, mint Kain” (Zsid 11,4); így mi is hit által mutatunk be lelki áldozatokat Istennek, vagyis ajkaink gyümölcsét (Zsid 13,15). Hit által ragadtatott el Énók (Zsid 11,5); így a hit már ebben az életben is felemel bennünket az emberek puszta társaságából az Istennel való boldog közösségbe. Mert már most is Krisztus lakik bennünk; már most birtokoljuk az örök életet, bár rejtetten (Kol 3,3). „A hitben kapott Noé felvilágosítást a még nem látható eseményekről, és szent félelemmel eltelve bárkát épített családja megmentésére” (Zsid 11,7); így hit által lépünk be Krisztus egyházába, és lelkünk megmenekül, míg azok, akik a világ hatalmas óceánjában maradnak, nyomorultan elvesznek. Hit által hagyta el Ábrahám bálványimádó hazáját (Zsid 11,8); így mi is hit által jövünk ki a világból, elhagyva szülőket, testvéreket és rokonokat, Krisztus igéjéhez ragaszkodva, aki magához hív minket. Hit által idegen földön lakott, az ígéret földjét várva; így mi is hit által a mennyei Jeruzsálemet várjuk (Jel 21,2), amelyet Isten készített számunkra a mennyben. Idegenek és jövevények vagyunk e földön (Zsolt 39,13), és hit által reméljük és várjuk, hogy egyszer eljuthatunk mennyei örökségünkhöz. Hit által nyert erőt Sára idős korában, hogy Izsákot megszülje (Zsid 11,11); így mi is hit által, bár lelkileg halottak vagyunk, erőt kapunk arra, hogy Krisztust életünkben megszüljük. Mert miként Krisztus egykor a Szűz Mária méhében fogantatott, úgy születik meg nap mint nap a hívő lélekben, amely tisztán és a világ szennyétől mentesen őrzi magát. Hit által áldozta fel Ábrahám Izsákot (Zsid 11,17); így mi is hit által feláldozzuk saját akaratunkat, lelkünk szeretett fiát; mert aki Krisztust követni akarja, annak meg kell tagadnia önmagát (Mt 16,24), vagyis le kell mondania saját akaratáról, saját tiszteletéről és saját kívánságairól. Hit által áldotta meg Izsák Jákóbot (Zsid 11,20); így mi is hit által részesülünk Isten minden áldásában; mert Ábrahám magvában, vagyis Krisztusban áldatik meg a föld minden nemzetsége. Hit által jövendölte meg József Izráel fiainak kivonulását Egyiptomból, és rendelkezett csontjai felől (Zsid 11,22); így mi is hit által örvendező szívvel tekintünk e világból, lelki Egyiptomunkból való távozásunkra és testünk dicsőséges feltámadására. Hit által rejtették el Mózest három hónapig szülei (Zsid 11,23); így a hit elrejt bennünket a sátán rettenetes zsarnoksága elől, míg végül Isten királyi palotájába vezettetünk, ahol a dicsőség Királya gyermekévé fogad bennünket. Hit által választotta Mózes inkább Isten népével való együtt szenvedést (Zsid 11,25), mint Egyiptom dicsőségét; így mi is hit által megvethetjük e világ dicsőségét, tiszteletét és gazdagságát, miközben szívünk a mennyei ország után vágyakozik. Hit által inkább vállaljuk a Krisztussal való gyalázatot, mint e világ minden kincsét. Hit által hagyta el Mózes Egyiptomot, nem félve a király haragjától (Zsid 11,27); így a hit megerősít bennünket, hogy ne féljünk a földi zsarnokok fenyegetéseitől, hanem bátor és állhatatos lélekkel engedelmeskedjünk Istenünk szavának. Hit által tartotta meg Izráel a páskaünnepet (Zsid 11,28); így mi is hit által ünnepeljük húsvéti vacsoránkat. Krisztus, a mi húsvéti bárányunk, feláldoztatott értünk (1Kor 5,7); az Ő teste valóban étel, és az Ő vére valóban ital (Jn 6,55). Hit által keltek át az izráeliták a Vörös-tengeren (Zsid 11,29); így mi is hit által kelünk át e világ háborgó hullámain. Hit által omlottak le Jerikó falai (Zsid 11,30); így mi is hit által rombolhatjuk le a sátán minden erősségét (2Kor 10,5). Hit által maradt életben Ráháb (Zsid 11,31); így a világra váró általános pusztulás közepette mi is hit által menekülünk meg a romlástól. Hit által a régiek országokat győztek le, oroszlánok száját tömték be, megoltották a tűz erejét (Zsid 11,33–34); így mi is hit által leronthatjuk a sátán országát, megszabadulhatunk a pokoli oroszlán csapdáitól és dühétől, és megszabadulhatunk a pokol rettenetes tüzétől.

A hit azonban nem puszta vélekedés vagy üres hitvallás; hanem Krisztus élő és hatékony megragadása, amint Őt az evangélium elénk állítja. A hit Isten kegyelmének szívből fakadó bizonyossága, a szív bizakodó nyugalma és a lelkiismeret zavartalan békessége, amely Krisztus érdemére támaszkodik. Az ilyen hit az isteni ige magvából sarjad; mert a hit és a Lélek egy, de az ige az az eszköz, amely által a Szentlélek lelkünkbe jut. A gyümölcs ugyanazon természetű, mint a mag. A hit isteni gyümölcs; ezért az isteni mag, vagyis Isten igéje mindig jelen kell legyen. Amint a teremtéskor a világosság Isten szavára támadt – mert Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság (1Móz 1,3) –, úgy támad a hit világossága is az isteni ige világosságából. „A te fényedben látjuk a világosságot.” – mondja a zsoltáros (Zsolt 36,10).

Mivel a hit ilyen szorosan egyesít bennünket Krisztussal, valójában minden erény anyja bennünk. Ahol hit van, ott Krisztus is jelen van; ahol Krisztus jelen van, ott szent élet is van: igaz alázat, igaz szelídség, igaz szeretet. Krisztus és a Szentlélek soha nincsenek egymástól elválasztva; és ahol a Szentlélek jelen van a lélekben, ott valódi szentség van. Ezért ahol az élet nem szent, ott a megszentelő Lélek hiányzik; ha pedig a Szentlélek hiányzik, ott Krisztus sem lehet jelen; és ha Krisztus nincs jelen, akkor igaz hit sincs ott. Az az ág, amely nem a szőlőtőből meríti életét és erejét, nem tekinthető a szőlőtőhöz tartozónak (Jn 15,4); így mi sem vagyunk hit által Krisztushoz kapcsolva, ha nem Tőle merítjük minden lelki életünket és erőnket.

A hit a mi lelki világosságunk; megvilágosítja szívünket; sugaraival jócselekedeteinkben árasztja ki jótékony fényét; és ahol a jócselekedetek, a lelki élet e fénylő sugarai hiányoznak, ott az igaz hit világossága még nem ragyogott fel. A gonosz cselekedetek a sötétség tettei (Róm 13,12); a hit azonban világosság; és mi köze a világosságnak a sötétséghez? (2Kor 6,14). A gonosz cselekedetek a sátán magvai (Mt 13,25). A hit Krisztus magva. És mi közössége van Krisztusnak a sátánnal? (2Kor 6,15). A hit megtisztítja szívünket (ApCsel 15,9); de miképpen lehet belső tisztaság ott, ahol kívül tisztátalan szavak és tisztátalan tettek jelennek meg? A hit a mi győzelmünk (1Jn 5,4); miképpen lehet tehát igaz hit ott, ahol a test uralkodik a lélek fölött, és saját akarata szerint foglyul ejti? A hit által Krisztus lakik bennünk, és Krisztusban örök életünk van; de a meg nem tért bűnösnek, aki bűnében megmarad, nincs része az örök életben; miképpen lehetne hát Krisztus őbenne? Hogyan tarthatna igényt az igaz hitre? Gyújtsd meg bennünk, ó áldott Krisztus, az igaz hit világosságát, hogy hit által elnyerhessük az örök üdvösséget!